Vajon a varsói NATO csúcson kiszabadul Grúzia az orosz medve markából?

Grúzia függetlensége

„Akárhol járunk a Szovjetunióban – Moszkvában, Ukrajnában vagy Sztálingrádban –, lépten-nyomon elhangzott egy varázsszó: Grúzia. Olyanok beszéltek sóvárogva, mély csodálattal Grúziáról, akik sosem jártak ott, és valószínűleg sosem lesz módjuk elutazni oda. És úgy beszéltek erről a Fekete-tengerig nyúló Kaukázusi országról, mint valami második mennyországról. A legtöbb orosz valószínűleg azt reméli, hogy ha jó és erkölcsös életet él, halála után nem a mennyországba, hanem Grúziába kerül.”

Így számolt be Grúziáról, a második világháborút követően, John Steinbeck Nobel-díjas író a Szovjetunióban, Robert Capával tett látogatása kapcsán írt, Orosz naplójában. Talán meglepő, de Grúzia feliratot ma sem érdemes a térképen keresni, ugyanis a Szovjetuniótól való függetlenedés, majd az Oroszországgal a közelmúltban vívott fegyveres konfliktusát követően, ma már Georgiának hívják.

A Századvég-elemzések áttekintése során szembeötlő volt számomra, hogy az ukrajnai konfliktuson kívül mindössze egyetlen országról készített a Századvég rendszeres időszakonként visszatérő tanulmányokat: ez az ország pedig nem más, mint Grúzia. A „Keleti Nyitás” politikájában, Grúzia viszontagságos története nyomán furcsa módon értelmet kapott számomra Törökország külpolitikai babusgatása, az azeri baltás gyilkos kiadása és az amerikai-iráni közeledés is.

Az összekötő kapocs, vagy ha úgy tetszik, a tét nem más, mint a Baku–Tbiliszi–Ceyhan kőolajvezeték, rövidítve BTC-vezeték, amely Azerbajdzsán fővárosából, Bakuból indul és a grúziai Tbiliszin keresztül fut a törökországi Ceyhanig. Ráadásul Grúzia összekötő kapocs lehet majd az iráni eredetű földgáz szállításakor is. Mindezt alátámasztja, hogy a napokban közös hadgyakorlatot rendeztek a kőolaj- és gázvezetékek védelme érdekében.

Pár héttel ezelőtt a magyar sajtó azt találgatta, hogy kikkel találkozott Orbán Viktor washingtoni látogatásán, azon a bizonyos, csütörtöki napon. Márpedig tény, hogy Orbán Viktor 2016. március 31-én nem csak Giorgi Margvelasvili grúz elnökkel, hanem a tőle balra ülő Irine Imerlishvilivel, a grúz Nemzetbiztonsági Tanács titkárával is tárgyalt. De mi köze van Grúziának az ukrán konfliktushoz és a nukleáris biztonsághoz?

Aki Grúziáról egyetlen forrásból tájékozódik, az semmit sem tud

Már a téma feldolgozásának kezdetén szembesültem azzal a ténnyel, hogy Grúzáról, az ott viselt háborúról, belpolitikáról rendkívül sok féligazság, illetve ellentmondás jelent meg a médiában, amelynek az okára később még ki fogok térni, illetve egy külön bejegyzésben mutatok be egy példát, a magyar lakosságot is érintő, korabeli dezinformációs tevékenységre. Mindenesetre éppen ezért igyekeztem a téma bemutatásához a lehető legszakmaibb forrásokat megtalálni.

A szűkebb értelembe vett háborús konfliktus cselekményeit ezért a Hadtudományi Szemle 2013/3. számában megjelent, Benes Gábor által írt „A 2008-as Orosz-Grúz háború hatása az európai biztonságra” című tanulmány, a ZMNE Stratégiai Védelmi Kutatóintézet elemzések 2008/8 között megjelent Tálas Péter által írt „A grúz-orosz háború geopolitikai elemzése” című cikk és nem utolsósorban a Katonai Biztonsági Hivatal Tudományos Tanácsának kiadványában, a 2008/3-as Szakmai Szemlében megjelent, „Grúzia, katonai és politikai események – 2008” című elemzés felhasználásával szeretném bemutatni.

Egy mészárlás emlékét őrizve

Érdemes elöljáróban kitérni a grúz konfliktus kiindulópontjára. „1992. február 21-én a Grúziát uraló Katonai  Tanács érvénytelennek nyilvánította a szovjet időszak alkotmányát, amely lépésre sok abház úgy tekintett, mint az autonómiájuk felszámolására. 1992. július 23-án az abház kormány kikiáltotta a függetlenségét Grúziától, bár ezt a lépést más hatalom (akkor még) nem ismerte el.” A szakadárok ezt követően fegyveres harcot indítottak, amelynek csúcspontját 1993. szeptember 27-e jelentette, amikor elfoglalták Szuhumi-t és ott körbevették, illetőleg lőni kezdték azt a hotelt, ahol Eduard Sevardnadze, akkori grúz államelnök tartózkodott.

Az elnök sikeresen elmenekült, de az abházok, észak-kaukázusi önkéntesek és a szövetségeseik számos atrocitást követtek el a városban maradt grúzokkal szemben: ez volt a szuhumi-i mészárlás. A tömeggyilkosságok és rombolások még hetekig folytatódtak, ezrek haltak meg vagy tűntek el.

Kommentár nélkül: Szuhumi, 1993. szeptember 27. (Forrás YouTube)

Eduard Sevardnadze államelnökként ezt követően igyekezett visszafogott, mérsékelt politikát folytatni Abházia, Adzsária és Dél-Oszétia lassú önállósulása kapcsán. Mindez egészen a 2003-as, „rózsás” forradalomig tartott, melyet az Amerikai Egyesült Államok által támogatott, nacionalista Miheil Szaakasvili nyert meg. Akit a téma ezen része részletesen érdekel, ajánlom Cory Welt részletes tanulmányát, melyből egy rövid idézet:

“The level of U.S. attention toward, and assistance efforts for, Georgia’s parliamentary election was high. (…) This assistance included funding for voter list reform, PVT training and implementation, the cultivation of local election monitoring NGOs, and civil society advocacy training. Together with the nongovernmental Soros Foundation funding for NGOs, study trips, and training, U.S. aid is commonly cited as a factor increasing pressure on the government to hold a democratic election, while increasing the likelihood of voter participation and post-electoral detection of fraud.” 

A Századvég elemzője 2014-ben így írt erről a korszakról:

 „2004-ben az energikus Szaakasvili grúz elnök ragadta meg a kezdeményezést, és „korbács és kockacukor” jellegű ajánlatok és intézkedések egész sorát tette a szakadár régió számára a Grúziához való visszatérés érdekében. Ezek az eszközök a szélesebb autonómia ígéretétől kezdve alternatív dél-oszét kormány felállításán át gazdasági blokádig és lokális jellegű fegyveres konfliktusokig terjedtek. Válaszlépésként Dél-Oszétia hatóságai két ízben is referendumot tartottak a Grúziától történő elszaladásról: a 2004-es és 2006-os népszavazás egyaránt az elszakadás-pártiak elsöprő győzelmét hozta. Ennek ellenére a dél-oszétiai függetlenség elismerését a világ egyetlen állama sem vállalta.”

Szavazni tudni kell

Egy korábbi, 2012-es Századvég-tanulmány a 2003-as népszavazást megelőző grúz választójogi jogszabály-változásokat külön is megvizsgálta. Mint írták, “az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) eddig egy ügyben foglalkozott az aktív választói regisztrációval. „A Grúz Munkáspárt v. Grúzia (no. 9103/04) számú ügyben 2008. július 8-i hozott ítéletében a strasbourgi bíróság kimondta, hogy önmagában az aktív regisztráció nem sérti az egyezményben biztosított szabad választásokhoz való jogot és a részes államoknak széles mérlegelési joguk (margin of arpeciation) van a választási szabályok, ezen belül a regisztráció szabályainak megállapítására, amelynek egyik fajtája lehet az aktív regisztráció.”

A regisztráció azonban legfontosabb célja a szabad, tiszta választások megteremtése kell, hogy legyen. A szóban forgó ügyben sem találta egyezménybe ütközőnek, hogy Grúziában 2003-ban a megismételt választások előtt bevezették az aktív regisztrációt, mert „a lakcímnyilvántartás pontatlanságai tág lehetőségeket adtak a csalásra.” Érdekes módon ez az EJEB ítélet fontos szerepet kapott a Magyar Kormány által később bevezetni kívánt választási regisztráció alkotmánybírósági vizsgálatában, majd a vonatkozó jogszabályhelyek alkotmány-ellenességének a megállapításában.

A NATO félelmei nem voltak alaptalanok

Mindenesetre az kétségtelen, hogy az új, nacionalista elnök, Miheil Szaakasvili mindenáron be kívánta váltani az elvesztett területek visszacsatolására vonatkozó ígéretét, függetlenül attól, hogy a szakadár területeken történő népszavazások érvényesek és legitimek voltak-e, vagy sem. A muzulmán grúzok lakta Adzsáriát viszonylag könnyedén, “vértelenül” visszafoglalta. Abházia és Dél-Oszétia maradéka azonban továbbra is független maradt, és – de facto – mindkettőt az orosz fegyveres erők Észak-Kaukázusi Katonai Körzet katonái ellenőrizték. Ennek nyomán pedig az oroszok által tovább szított belpolitikai feszültségek is megmaradtak, Dél-Oszétiában például a tömeges orosz útlevél-kiadással manipulált etnikai térkép segítségével.

Az elemzők azonban a katonai beavatkozás helyett egyértelműen úgy gondolták, hogy a grúz területek visszacsatolása nem katonai, hanem kizárólag gazdasági alapon működhetett volna, vagyis el kellett volna érni, hogy az ott lakók inkább a Grúziához történő szorosabb integrációt válasszák. A lassan haladó gazdasági reformok mellett (amiben azért kétség kívül sikerek is voltak) viszont a szórványosan előforduló erőszakos atrocitások és az egyre mélyülő ellenségeskedés jellemezte leginkább a szakadár tartományok és Grúzia viszonyát: egészen 2008-ig.

2008 áprilisában ugyanis Grúzia és Ukrajna tekintetében is felmerült a NATO közvetlen előszobájának tekinthető MAP-programba (Membership Action Plan) való tényleges meghívás lehetősége. Igaz, konkrét csatlakozásról akkor még nem volt szó, de a bukaresti NATO-csúcs zárónyilatkozata úgy fogalmazott, hogy „elkészülésük után mindkét országot befogadják a szövetségbe.”

Az események látszólag ezt követően gyorsultak fel, de az is bizonyos, hogy a szemben álló felek már régóta készültek a konfliktus kibontakozására. A grúz haderő jelentős részét addigra az amerikai tengerészgyalogság képezte ki, a képességeket pedig többek között a NATO tag Romániában tartották szinten és Oroszország utólag számos országot megnevezett, amely a háborús konfliktust megelőző időszakban fegyvert szállított Grúziának. Ezek között amerikai UH-1 helikopterek, cseh Dana 152 mm-es önjáró lövegek, izraeli pilóta nélküli felderítő repülőgépek egyaránt voltak.

Magyarország már megint nem szállított fegyvert senkinek

Összességében a csehek, ukránok és magyarok mellett Bosznia, Bulgária, Görögország, Izrael és az Egyesült Államok is az orosz listán szerepeltek a vélt vagy valós fegyverszállításokkal összefüggésben. Az is bizonyos, hogy a 2000-es évek elején az Egyesült Államok Izrael után Grúziának adta a legmagasabb összegű, egy főre jutó katonai támogatást. Magyarország 2008-ban határozottan tagadta a fegyverszállítások tényét. Később az inkurrensé vált hadianyagok értékesítéseit tartalmazó táblázat is nyilvánosságra került, ami viszont egyáltalán nem zárja ki az orosz feltételezéseket.

Az MNO.hu cikke szerint, a Právo című cseh lap orosz forrásokra hivatkozva írt arról, hogy Magyarország páncélozott szállítójárműveket adott el a grúz hadseregnek. A cseh lapban szereplő adatok eredetileg a Komszomolszkaja Pravda című moszkvai lapban jelentek meg, amely szerint Magyarország 66 páncélozott csapatszállító járművet, 1186 automata fegyvert, 44 golyószórót, 600 aknavető-lövedéket, nem megjelölt mennyiségben 7,62 milliméteres lőszert, valamint ötezer füstgránátot szállított. Az adatok forrását az orosz lap nem jelölte meg, de a szerkesztőség illetékes rovata az MTI kérdésére azonban közölte: az adatok az orosz vezérkar központi felderítési igazgatóságától származnak.

De tényleg

A Magyar Honvédség készletéből értékesített hadanyagok kapcsán az tudható, hogy a Honvédelmi Minisztériumtól a HM Currus Zrt. több száz millió forintért vásárolt 2007 novemberében és 2008 márciusában BMP-1 harcjárműveket és MASINA komplexumokat két részletben. Magyarország viszont 2008. augusztus 24-én tagadta a fegyverszállítás tényét. Daróczi Dávid kormányszóvivő és a Honvédelmi Minisztérium (HM) is határozottan cáfolta ugyanis azt a sajtóhírt, amely szerint Magyarország fegyvereket adott volna el Grúziának. Bocskai István, a HM szóvivője elmondta: a Magyar Köztársaság nem adott el és nem is adott át fegyvereket Grúziának.

Ezek a kormánykijelentések akkoriban keletkeztek, amikor Gyurcsány Ferenc miniszterelnök ki sem állt a grúz események kapcsán a nyilvánosság elé. Amikor azonban a konfliktus „csendesedni” látszott, akkor kiderült, hogy valóban a HM Currus Zrt. által megvásárolt BMP-1-es harcjárművekről volt szó az orosz „vádakban”, azonban a Honvédelmi Minisztérium szerint Oroszországnak nem volt engedélyezési joga a fegyvereladások kapcsán (ez a jog a gyártót megilleti), mivel a szóban forgó harcjárművek cseh változatok voltak, és továbbra sem adott információt arról, hogy a HM Currus Zrt. végül mit kezdett a páncélosokkal. Az viszont bizonyos, hogy Grúzia épp a BMP-1 harcjármű cseh variánsát rendszeresítette (korábbi konfliktusokból egyébként a dél-oszét területeken is jelentős mennyiséget zsákmányoltak).

Oroszország is felkészült a háborúra

Visszatérve Grúziába: az orosz haderő is készült az összecsapásra, a térségben egyre több katonát állomásoztatva. 2008. májusban feltételezhetően egy orosz MiG-29-es vadászrepülőgép lelőtt egy grúz HERMES-450 típusú, pilóta nélküli felderítő repülőgépet (amely rögzítette a támadó repülőgép és a közeledő rakéta videóképét) és a megszokott rendfenntartó erőkön túl, további 400 fő katonát vezényeltek Abháziába logisztikai fejlesztések végrehajtására, júliusban további csapatösszevonások történtek, ezt követően pedig az orosz légierő repülőgépei is berepültek Dél-Oszétia légterébe.

Emellett, elsőként a fegyveres konfliktusok történetében, informatikai DDOS támadások indultak a grúz kormányzati és médiarendszerek ellen Oroszországból (ezek hatása pedig csak azért volt korlátozott, mert az informatikai hálózatok elterjedtsége is az volt), valamint erős dezinformációs tevékenység indult a média befolyásolására. Továbbá nagyszámú fegyveres “önkéntes” is bevonult a szakadár térségekbe az orosz területekről, miközben a szakadár egységek kiképzésében is szerepet vállalt Oroszország, sőt az ellenőrzése alatt álló területeken készletezésbe kezdett.

A grúz-orosz háború ténylegesen 2008. augusztus 7-én, éjszaka kezdődött, és a későbbi elemzések egyöntetűen úgy vélik, hogy furcsa módon, a mindössze 32-37.000 fős haderővel rendelkező Grúzia indított tüzérségi támadást először, igaz azt is mindenki elismeri, hogy az oszét haderő folyamatosan provokálta a grúz csapatokat (szórványos fegyveres összetűzések mindkét fél részéről, illetve grúz civilek elleni támadások korábban is voltak).

Ténylegesen tehát (a fenti kiegészítéssel) kijelenthető, hogy a harcok a Chinvali elleni, grúz tüzérségi támadással vették kezdetüket. Az orosz ellenreakció rendkívül gyors volt és elsöprő erejű. Másnap délelőtt az orosz légierő csapásmérő repülőgépei már nem csak dél-oszét, hanem grúz célpontokat is támadtak, az orosz katonai akció volumene pedig az elemzők szerint végül messze meghaladta a jogos önvédelem és az arányosság kereteit.

Hatás-ellenhatás törvénye

Az oroszok lényegében már 2008. augusztus 9-én ellenőrzésük alá vonták a dél-oszét fővárost, Chinvalit, miközben amerikai segítséggel hazatért közel 2000 grúz katona Irakból, akiket a háború rövidsége miatt érdemben már nem is tudtak bevetni. Az orosz légierő ekkor már Poti kikötőjét, másnap a grúz fővárosban, Tblilisziben támadott katonai célpontokat. Már augusztus 11-én bejelentette Grúzia, hogy kivonul Dél-Oszétiából, orosz források azonban azt jelezték, hogy Chinvalit továbbra is tűz alatt tartja Grúzia. Augusztus 12-én a grúz védelmi miniszter bejelentette, hogy a grúz hadsereg fegyvereinek nagy részét megsemmisítették, a maradék erőket pedig Tbiliszi védelmére vonják össze. Grúzia nemzetközi segítséget kért.

Másnap, 2008. augusztus 13-án, francia közvetítéssel tűzszünetet kötött Oroszország és Grúzia. Utóbbi vállalta, hogy visszavonul az 1992-es határok mögé. Az oroszok ígéretet tettek, hogy kivonják katonáikat a grúz területekről, kivéve a két szakadár tartományt. A tűzszünetet vélhetően egyik fél sem tartotta be, igaz a harcok volumene jelentősen visszaesett. Oroszország és a dél-oszét haderő fegyveres akciókat folytatott 2008. augusztus 13-át követően is, grúz területeken, míg Grúzia fegyveres harcot folytatott az oroszok által támogatott abház katonai erőkkel, akik viszont hatalmukba kerítettek 13 grúziai falut és egy vízi erőművet.

A grúz Gori városa az orosz légicsapásokat követően (Forrás: YouTube)

Valaki nem mondott igazat

Az orosz benyomulás közvetett indítéka, vagyis a grúzok által állítólag elkövetett népirtás és etnikai tisztogatás később nem volt bizonyítható. „Mindemellett Oroszország a nemzetközi joggal ellentétesen adott orosz állampolgárságot egy másik szuverén ország – Grúzia – több ezer dél-oszét és abház szakadár területen élő állampolgárának, így a fegyveres beavatkozásnak az az indoka, hogy orosz állampolgárok védelmében kellett fellépni, ellentétes volt a nemzetközi joggal és az orosz fél által „humanitárius intervencióként” feltüntetett beavatkozás sem volt igazolható, többek között azért sem, mert Koszovó esetében éppen Moszkva hangsúlyozta az ilyen típusú beavatkozások jogszerűtlenségét.”

Gereben Ágnes történész elemzése szerint az oszét válságot Oroszországból támogatták inkább. „A dél-oszétokat soha nem érdekelte igazán, hogy melyik államhoz tartoznak, grúz fennhatóság alatt éltek már 1801-ben is, amikor Oroszország elfoglalta Grúziát. A dél-oszét szeparatizmust az oroszok mesterségesen szították, ahogy a térségben már a Szovjetunió felbomlása előtt sok helyen elkezdte a KGB szítani az etnikai feszültségeket. A titkosszolgálat így akarta biztosítani, hogy valakinek mindig szüksége legyen az orosz beavatkozásra. A terv 1994-ben érett be, amikor a volt szovjet tagállamokkal Oroszország elfogadtatta, hogy békefenntartónak orosz csapatokat használjanak konfliktusok esetén.”

Oroszország országot avatna

Hovatovább, bár minden szemben álló fél követett el olyan cselekményeket, mellyel megsértette a nemzetközi humanitárius jogot, de a dél-oszét irreguláris csapatok által elkövetett fosztogatás, túszejtés, nemi erőszak, a grúz lakosság elüldözése volt a legsúlyosabb ilyen típusú cselekmény. Oroszország végül túlnyomórészt 2008. augusztus végéig kivonult Grúzia területéről. A végleges kivonulás csak nagyon lassan haladt, amelyre állítólag a francia megállapodás szövegezésének hibái adtak lehetőséget. Abházia függetlenségét 2008. augusztus 26-án ismerte el Oroszország, majd 2008. november 17-én az abház parlament ratifikálta azt a törvényt, amely engedélyezte Oroszországnak katonai támaszpont építését Abháziában 2009-ben.

Dél-Oszétia függetlenségét leghamarabb Oroszország, Abházia, a Dnyeszter-menti Köztársaság és Hegyi-Karabah ismerte el, 2008. szeptember 3. óta pedig Nicaragua is függetlennek tekinti a területet. Szintén független államnak ismerte el Venezuela, valamint Nauru és Tuvalu is. A szakadár tartományok önálló államként történő elismerése érdekes helyzetet teremthet a NATO-csatlakozás tekintetében, melynek általában kifejezett feltétele a tagjelölt ország szomszédos országokkal való viszonyának azonnali rendezése is. 2015-re végül – de facto – mindkét szakadár tartomány haderejének irányítása Oroszország kezébe került, sőt Dél-Oszétia csatlakozási szándéka is ismert Oroszország viszonylatában.

Eredménytelen sikerek

A konfliktust követően senki sem lehetett tökéletesen elégedett az eredménnyel. Oroszország ugyanis, pusztán katonai értelemben könnyedén megostromolhatta volna Tbiliszit, megdöntve ezzel a számára nem tetsző rezsimet, azonban úgy tűnik, hogy ehhez már nem volt elég diplomáciai mozgástere. Az orosz katonai felderítést is érték meglepetések a konfliktus során. Az orosz légierő a vártnál jóval nagyobb veszteségeket szenvedett, összesen körülbelül 3-4db SZU-25 közvetlen támogató, 1 db TU-22M3 és 2 db SZU-24M vadászbombázó repülőgépet veszített el a harcok során (részben, egyes források szerint túlnyomórészt baráti tűzben), de a tüzérségi eszközeinek és eljárásainak a hatékonysága is megkérdőjeleződött.

Mindemellett a saját állampolgáraik védelmében való fellépés képét sem sikerült a médiában „felépíteniük”. Oroszország egyik hivatalos indoka a beavatkozásra ugyanis a grúzok állítólagos etnikai tisztogatása volt, mint arra már korábban kitértem. Eszerint a grúz hadsereg válogatás nélkül tekintette célpontnak a dél-oszétokat, célja pedig a területek megtisztítása volt. Az igaz, hogy a fegyveres konfliktus kezdetén a grúz hadsereg valóban frontális támadást intézett Chinvali ellen, így civilek is tűzvonalba kerülhettek. Ennek azonban részben az is az oka volt, hogy „Eduard Kokojti dél-oszét elnök azonnali mozgósítást rendelt el, így a férfilakosságról megállapíthatatlan volt, hogy harcoló vagy civil.”

Ugyanakkor a grúzok a támadás előtt tűzszünetet hirdettek, „a tüzérségi támadást pedig nyomjelző lövedékekkel indították, hogy a civil lakosság felismerhesse a veszélyt és elhagyhassa a fővárost – igaz, ez értelmezhető a civil lakosság elüldözéseként is.” Ugyanakkor az oroszok civil áldozatokra vonatkozó állításait független források nem erősítették meg. Ellenben az oroszok dél-oszétiai bevonulása után a Human Rights Watch nemzetközi emberjogi szervezet megfigyelői a dél-oszétiai grúz falvak felégetéséről és a grúz lakosság elüldözéséről adtak hírt. „Tehát az etnikai tisztogatás ténylegesen megtörténhetett a háború kirobbanása előtt, de az áldozatai feltehetően nem az oszétok, hanem épp a grúzok voltak.”

Vesztesek biztosan vannak

Egy másik elemző mindezt úgy foglalta össze, hogy Moszkva elvesztette a konfliktust kísérő információs harcot, amely – mindkét fél részéről – a háború kitörésének pillanatától igen „agresszív és manipulatív volt.” „Az orosz vereséget e téren jól jelzi, hogy az amerikai és az európai politikai közvélemény még olyankor is a konfliktus grúz olvasatát fogadta el hitelesnek, amikor annak tények mondtak ellen Tbiliszi állításainak”, például a konkrét „casus bellivel” kapcsolatban.

Van amikor a felderítő repülőgép felvétele magyarázza meg a saját lezuhanását (Forrás: YouTube)

A háborút viszont egyértelműen Oroszország nyerte Grúziával szemben, amely teljesen (és feltételezhetően véglegesen) elveszítette az ellenőrzést Dél-Oszétia és Abházia felett, emellett nagyon jelentős haditechnikai veszteségeket szenvedett. A konfliktus elemzői még évekkel később is tökéletesen egyetértettek abban, hogy a grúz konfliktussal az Amerikai Egyesült Államok hasonló mértékű vereséget szenvedett, igaz nem fegyveres értelemben. A grúz szövetséges törekvéseit ugyanis nem tudta megfelelő mértékben támogatni, azt kontrollálni, ezzel pedig a térségre telepedő orosz befolyással szembeni, amerikai impotencia képét vázolták fel az események.

A kérdések szaporodnak

Bármilyen furcsa, a mai napig nincs abban egyetértés, hogy kinek az érdekében állt a grúz-orosz háború kirobbantása. Bár ténylegesen a grúzok lőttek először (legalábbis tüzérségi szinten), de máig érthetetlen, hogy hogyan gondolhatta a grúz katonai vezetés, hogy a pár tízezres hadereje fel tudja majd venni a harcot nagyobb léptékű orosz ellenreakció esetén is.

Ennél is érdekesebb kérdés, hogy miért kezdeményezett Grúzia katonai konfliktust de facto Oroszországgal szemben pont akkor, amikor 2000 főnyi, harcedzett katonája épp Irakban állomásozott? Elfogadható magyarázatot jelent az eseményekre az, hogy a lényegében folyamatosan harckészültségben álló grúz kormány az orosz ellentámadás esélyét és mértékét alul, az amerikai szövetségesétől várt támogatást viszont túlbecsülte? A tökéletesen téves harctéri felderítést ráadásul ebben az esetben olyan izraeli pilóta nélküli felderítő repülőgépekkel operálva sikerült elérnie a grúz vezetésnek, amely “akkoriban még a kelet-európai NATO tagoknál sem állt hadrendben.”

Ugyancsak furcsa Oroszország váratlan megtorpanása a közvetlen cél előtt, mint ahogy a grúz erők meglepően gyors visszavonulása (amit egyes elemzők utóbb alacsony morállal magyaráztak, amit azonban a kevés fellelhető videofelvétel egyáltalán nem támaszt alá) és a fegyverszüneti megállapodás „villámgyors” aláírása egyaránt. Mindez valóban az ukrán konfliktus főpróbája lett volna? Vagy csak apró kiigazítások történnek egy új világrend térképén?

Az ukrán párhuzam

Akármilyen fontos is legyen Grúzia geostratégiai helyzete, (első ránézésre) össze sem hasonlítható Ukrajnáéval. Az ukrán-konfliktus kapcsán elmondható, hogy Oroszország tanult a grúz konfliktusból. Ami ott és akkor „jól működött”, például az egyszerűsített állampolgárság-megadásával vagy akár útlevélosztással kapcsolatos manipuláció (aminek Ukrajnában való alkalmazását egyes elemzők 2008-ban még valószerűtlennek tartották), a jelöletlen, de nyilvánvalóan reguláris támogatású és felépítésű csapatokkal történő hadviselés és a média-dezinformációs tevékenység gyakorlatilag tökéletes szintre lett csiszolva.

Másfelől az Ukrajnának nyújtott nyugati támogatásról sem látott már napvilágot annyi konkrétum, mint a grúz konfliktus kapcsán. Más kérdés, hogy a média-hadviselés kapcsán úgy tűnik, hogy Oroszország ismét vesztésre áll az ukrán-konfliktus vonatkozásában. Oroszország ugyanis, minden igyekezete ellenére az agresszor szerepkörébe került, különösen a Krím-félsziget annektálását követően, amelyre nem vonatkozik a minszki megállapodás sem, és ami nem is illeszthető be a nemzetközi jog rendszerébe.

A katonai értelemben jelöletlen csapatokkal és eszközökkel való hadviselés mögötti valódi orosz tevékenység a nyugati médiában gyorsan sajtónyilvánosságot kapott, a helyzet pedig a Malaysia Airlines 17-es járatának katasztrófája nyomán még inkább „védhetetlenné vált.” Ebben a környezetben az Amerikai Egyesült Államok számára lehetővé vált, hogy komoly gazdaságpolitikai ellenlépéseket tegyen, a pénzügyi-gazdasági szankciók pedig ma már súlyos megterhelést jelentenek az orosz gazdaság számára.

Az orosz-amerikai nagyhatalmi játszma kapcsán létrejött konfliktusokkal kapcsolatban a kérdések viszont tovább szaporodnak. Ismét aktuális lett például a kérdés, hogy vajon miről szólt az orosz-grúz háború? Egy „próbakonfliktus” volt arra nézve, hogy miként lehet nagyhatalmi-katonai érdekérvényesítést folytatni az atomfegyverek árnyékában? Vajon az orosz-grúz háború már magában hordozta a későbbi orosz-ukrán konfliktust is, pusztán a közös kiindulópont miatt? Vagy a két konfliktus a hasonlóságuk ellenére külön-külön mégis más okra vezethető vissza?

Sugárzó problémák jelzik a veszélyforrást

 

Ennél egy fokkal érdekesebb perspektívába helyezi a grúz-orosz háborút egy, a grúz nukleáris hasadóanyag-csempészettel foglalkozó The Guardian cikk. Mint írják a 2008-as konfliktus lehetetlenné tette bizonyos nukleáris csempészáruk eredetének a visszakövetését. Márpedig úgy tűnik, hogy ez manapság is komoly probléma Grúziában. Épp a kormány-közeli Magyar Idők, napokban megjelent cikke szerint találtak a washingtoni nukleáris biztonsági konferenciát követően Grúziában több kilogramm urániumot különböző bűnözői csoportoknál.

Miként kell továbbá értelmezni azt a tényt, hogy mindkét fél (értsd: Oroszország és az Amerikai Egyesült Államok) egyaránt készült a grúz konfliktusra, már jóval az események közvetlen kiváltó oka, vagyis a NATO előszobájába való “meghívás” előtt? Egyes elemzők úgy vélik, hogy a grúz konfliktus kirobbanása Moszkva azon aggodalmával függött össze, hogy „gyors” beléptetésre kerülhet sor a két tagjelölt ország kapcsán. Viszont az akkori realitások között, csak egy „grúz méretű” konfliktust tudott kezelni az orosz fél, ráadásul ott érezhette az erősebb amerikai befolyást is a kormányzatban. Mindez pedig valóban magyarázhatja, hogy miért pont Grúziában számított mindkét fél a konfliktusra.

Várakozó állásponton

A háború lezárását követően a grúz események gyorsan a feledés homályába vesztek (2008-tól 2011-ig tartó időszak), talán azért is, mert igazából egyik fél sem volt képes a kialakult eredményt egyértelmű sikerként kommunikálni. Orosz részről Dmitrij Medvegyev elnök tartott azért még egy fenyegető hangvételű beszédet 2011-ben, az észak-oszét Vladikavkaz városában található orosz katonai támaszponton (ahol az elemzők szerint egyébként a szakadár haderő is kiképzést kapott).

Magyarország ugyanebben az évben döntött arról, hogy Grúzia nevét a grúz kérésnek megfelelően a diplomáciai kommunikációban Georgiaként fogja használni. Érdekesség, hogy noha az ENSZ államainak többsége eleget tett a grúz kérésnek, Magyarország 2009-et követően is következetesen a Grúzia formát használta, mondván a Földrajzinév-bizottságtól és a Magyar Tudományos Akadémiaelnökétől is állásfoglalást kértek és azok úgy vélekedtek, hogy nem indokolt a magyar nyelvben már meghonosodott Grúzia elnevezés megváltoztatása. Magyarul, mi jobban tudjuk.

 

Ami az egyik esetben béke, az máshol egy háború kezdete

Az események látszólag a 2013-as vilniusi EU-csúcson „indultak be” igazán, de egy 2012-es Századvég-elemzésből kiderül, hogy Georgia (ezt követően én is így fogom nevezni az országot) NATO-csatlakozására már akkor is, mint „a visegrádi országok külpolitikai együttműködésének fontos pillérére” tekintettek. Mindezt megerősítik a 2013-as Századvég-tanulmányok is, miszerint „a „Keleti Partnerség” sikerét bizonyíthatná, ha Vilniusban sikerülne aláírni és jóváhagyni az integráció társulási megállapodását Georgiával.”

A túl sok kockázatot magában nem hordozó jóslat pár nappal később valóban beigazolódott: az Európai Unió aláírta a társulási és szabadkereskedelmi megállapodást Georgiával, Ukrajna azonban kimaradt a megállapodásból, mindez pedig később az ukrán válság egyik kiindulópontjává vált. Viktor Janukovics, volt ukrán elnök ugyanis 2013-ban nem írta alá a társulási egyezményt, és lényegében ez a momentum váltotta ki a forradalmat a kijevi Majdan téren, valamint egyben Janukovics későbbi bukását is jelentette.

Egy hónappal később az Európai Parlament megerősítette, hogy felkérik az Európai Bizottságot, hogy lépéseivel garantálja, hogy Georgia állampolgárai már a közeljövőben is megtapasztalhassák a megállapodások pozitív hozadékát. Ekkor született a grúz csatlakozási folyamat egyik katalizátora, az EU-Georgia Business Council. A Parlament kijelentette továbbá, hogy „rendkívül határozottan visszautasít” minden olyan javaslatot, amely harmadik felet vonna be a keleti partnerségben részt vevő tagállamok és az EU közötti társulási tárgyalásokba.

Fontos tény, hogy pár hónappal korábban Georgia demokratikus berendezkedése is „tesztelésre” került, mivel jelentős alkotmányos reformokat követően, békés hatalomátadás történt a 2012. október 1-én megtartott grúz választás nyomán, amely eredményét és kisebb kifogásokkal a tisztaságát is elismerte az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ). A Miheil Szaakasvili által támogatott (ő harmadjára nem indulhatott) jelölttel, David Bakradzevel szemben, a parlamenti választásokat megnyerő Grúz Álom párt jelöltje, Giorgi Margvelashvili nyerte meg a későbbi elnökválasztást. Giorgi Margvelashvili jelenlegi grúz elnök kapcsán érdekes életrajzi momentum, hogy szociológiai posztgraduális tanulmányait a ma már budapesti központú Közép-európai Egyetemen (CEU) folytatta, igaz még abban az időben, amikor annak prágai intézményei is voltak.

Georgia, talán a komoly EU-diplomáciai sikerek nyomán, a 2014-es wales-i NATO-csúcstól már a MAP tényleges elindulását várta, azonban nagy meglepetésre, elismerve ugyan Georgia érdemeit, de „csak” egy speciális partnerségi programba kerültek be: a régóta várt meghívó pedig ismét elmaradt. „Georgia számára lehetségessé válik a további közeledés a NATO-hoz” – lényegében ennyit mondott akkoriban az észak-atlanti szövetség csúcstalálkozóján a dél-walesi Newportban, Anders Fogh Rasmussen, a szervezet főtitkára. Mindenesetre 2015-től a grúzok már így is részt vehettek az NRF-erőkben és képviseletet delegálhattak a NATO-parancsnokságokra.

Ahol a WizzAir megjelenik…

A korabeli magyar sajtócikkeket böngészve 2014-től érezhető, hogy egyre több írás jelent meg grúz utazásokról, szinte kizárólag pozitív képet festve a tapasztaltakról. Ennek a figyelemnek az elsődleges oka a WizzAir döntése volt, miszerint Georgia második legnagyobb városába, Kutaiszibe rendszeres repülőjáratot indított 2014. szeptember 30-át követően. A turisztikai kapcsolatokat előtérbe helyező folyamat 2015-ben még tovább fokozódott, sőt talán már kicsit hihetetlennek tűnő cikkek is megjelentek a Georgiába való tömeges magyar turizmus emlegetése kapcsán.

Tömeges magyar jelenlétről ugyanis a WizzAir járatnyitást követő 76%-os emelkedés után is csak egy-egy „magyar” repülőgép leszállását követő pár óráig beszélhetünk, ha figyelembe vesszük, hogy évente mindössze 4700 magyar keresi fel az egyébként tényleg csodálatos grúz tengerpartot, megelőzve ezzel például Svájcot, sőt Romániát is. Mindazonáltal ezzel együtt is Magyarország jelenleg csak a 36. legfontosabb turisztikai partnere Georgiának.

Érdekes egyébként, és csak kitérő gyanánt jegyzem meg, hogy Georgia turisztikai adatait, angol nyelven, „értelmes” adatbázisba szedve (vagyis olyanba, ami tényleg azt tartalmazza, ami mindenkit érdekel: honnan, hányan jöttek és ezen adat változása az előző évhez képest), ízléses excel formátumban, nagyjából egyetlen perc alatt megtaláltam. Az itthon.hu weboldalról letölthető, 2015-ös évről szóló magyar összefoglaló Georgiát nem említi a legfontosabb 40 ország között.

Egyébként pontos magyar statisztikai adatokhoz órák alatt sem biztos, hogy odatalálnék külföldi befektetőként, azok egyébként 2016. március óta nem is frissültek (az országok listájának teljeskörűségét pedig össze sem érdemes hasonlítani). Ehhez képest a grúz turisztika első négy havi adatai májusban már hozzáférhetőek. Meg persze havi bontásban is. És mindehhez egyetlen excel táblázatra van szükség milliárdos turisztikai adatbázis-programok helyett. Elgondolkodtató.

Mindenesetre a magyar-grúz kapcsolatokban egészen bizonyosan mérföldkő volt a 2015-ös év. Orbán Viktor a 2015. február 10-én, Irakli Garibasvili, akkori grúz miniszterelnök budapesti látogatásának apropóján megtartott sajtótájékoztatón úgy fogalmazott, hogy „a magyarok ezt kevésbé tudják, tisztelt Miniszterelnök úr, de most, hogy az Ukrajnát elkerülő gázvezetékeknek a kísérletei sorra buktak el, az Önök országának jelentősége Európa számára rendkívüli mértékben megnőtt, hiszen most új megoldásokat kell találni, és bármilyen megoldást is keresünk, abban Georgia valamilyen módon érintett lesz. Végezetül szeretném elmondani, hogy a magunk részéről támogatjuk Georgia euroatlanti integrációs törekvéseit, tiszteletben tartjuk és elismerjük a területi integritásra törekvését.”

Orbán Viktor köszöntő szavai Irakli Garibasvili grúz miniszterelnök felé (Forrás: YouTube)

Orbán Viktor megemlítette azt is, hogy “az elmúlt 15 év politikai-gazdasági újításait tekintve Georgia a leginnovatívabb országok közé tartozik, mi magunk is mindig tanulmányozzuk azokat a megoldásokat, amelyeket ők választanak.” Irakli Garibasvili georgiai miniszterelnök pedig azt hangsúlyozta, hogy a Magyarország és Georgia közötti gazdasági és kereskedelmi kapcsolatokban hatalmas lehetőségek rejlenek, amelyeket ki kell használni. Az bizonyos, hogy magyar részről milliárdos összegek indultak a közös gazdasági programokba, a Magyar Export-Import Bank Zrt-n keresztül. A gazdasági kapcsolatok kapcsán érdemes ismételten a hivatalos grúz adatokra támaszkodni, merthogy azok legalább léteznek. Márpedig a grúz export volumene Magyarország felé nem tekinthető jelentősnek, hazánk mindössze a 68. legfontosabb célállomás volt 2015-ben.

A magyar export tekintetében valamivel jobban áll a kereskedelmi mutató, de ennek ellenére sem lehet azt mondani, hogy a „Keleti Nyitás” politikája 2015-re átütő sikereket hozott volna, feltéve, hogy egyáltalán gazdasági programot jelent. A két ország gazdasági kapcsolatait tehát Orbán Viktor szavai és főként a fenti számok tükrében érdemes megítélni (amelyben a Magyar Eport-Import Bank Zrt. hitelállománya, vagy egy-egy megrendelés, önmagában is nagyságrendi változást jelenthet), de visszatérve a védelempolitikára az is biztos, hogy 2015 júniusában a magyar külpolitika ismételten megerősítette, hogy „a visegrádi együttműködésnek vezető szerepet kell játszania abban, hogy az Európai Unió és Georgia közötti együttműködés minden területen jól haladjon.” A V4 és a keleti partnerországok együttműködéséről szóló tematikus ülésen Dr. Mikola István a KMM biztonságpolitikai és nemzetközi együttműködésért felelős államtitkára azt emelte ki, hogy a visegrádi országok az Európai Unióhoz való csatlakozásuk óta készen álltak, hogy megosszák a csatlakozásra vonatkozó tapasztalataikat, ismereteiket.

…ott a nemzetközi kapcsolatok szárnyra kapnak

Az is bizonyos, hogy valamilyen komoly háttéreseménynek az elmúlt hónapokban történnie kellett, mert, ha a 2015-ös év mérföldkövet, akkor 2016 egy új korszakot jelent a magyar-grúz kapcsolatokban. 2016. február 25-én Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter úgy nyilatkozott, hogy „a NATO bővítésének kérdését végre komolyan kellene venni, és Montenegró csatlakozási folyamatának beteljesítésén túl nyitva kellene hagyni az ajtót más országok, például Macedónia és Georgia számára.”

2016. március 29-én a grúz kollégájával folytatott egyeztetéseket követő sajtótájékoztatón Szijjártó Péter kiemelte: „Georgia felkészült arra, hogy mind az EU-, mind pedig a NATO-integráció esetében a következő lépcsőfokra lépjen, és Magyarország támogatja ebben.” 2016. március 30-án Kövér László, az Országgyűlés elnöke hivatalában fogadta Miheil Dzsanelidze grúz külügyminisztert. Kövér László a grúz vezetővel közösen tartott sajtóértekezletén elmondta: „szeretnénk mindent megtenni annak érdekében, hogy a magunk eszközeivel elősegítsük Georgia euroatlanti integrációját.”

Dzsanelidze elmondta: „Hálásak vagyunk azért, hogy Magyarország gyorsan ratifikálta az Európai Unió és Georgia társulási megállapodását, valamint a magyar parlament támogatja Georgia európai integrációs folyamatát és felvételét a NATO-ba. Hálásak vagyunk azért, hogy Magyarország szilárdan kiáll Georgia területi integritása és szuverenitása mellett, valamint támogatja fejlődési törekvéseit.”

2016. április 22-én a lettországi Jurmalában a visegrádi, a balti és a skandináv országok külügyminisztereinek tanácskozásán ugyancsak Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter azt hangsúlyozta, hogy ha a NATO nem ad pozitív visszajelzést Georgiának és Macedóniának, akkor „Európa a saját fejére hoz bajt.” Szorgalmazta továbbá, hogy az Európai Unió mielőbb adjon vízummentességet a grúz és az ukrán állampolgároknak.

Tinatin Khidasheli grúz védelmi miniszter látogatása grúz szemmel (Forrás: YouTube)

2016. május 5-én Simicskó István honvédelmi miniszter a Tinatin Khidasheli grúz védelmi miniszterrel (más helyen a nevét jól írták) közösen tartott sajtótájékoztatón azt emelte ki, hogy Georgia gazdasági, politikai és katonai téren is elismerésre méltó erőfeszítéseket tett az euroatlanti térséghez csatlakozása érdekében. Simicskó István külön felhívta a figyelmet arra, hogy Magyarország a kezdetektől következetesen támogatja Georgia euroatlanti integrációs törekvéseit. Ezzel együtt pedig támogatjuk az ország területi függetlenségét és szuverenitását – szögezte le.

Nem lenne meglepő, ha a magyar-grúz közeledés egy fontos bejelentésnek az előjátéka lenne. Például, a Varsóban megrendezésre kerülő soros NATO-csúcson, 2016. július 8-án, a már régóta várt grúz MAP program elindulásáról. Mint a kormany.hu oldalán a napokban olvasható volt: „Georgia ugyan energiahordozókban szegény ország, de fontos szerepet játszhat a vele szomszédos országokban található, sőt akár az iráni gáz eljuttatásában Törökországon keresztül Európába, így Magyarországra is.”

Végezetül, egyet (vagy talán többet) hátralépve, a történéseket némileg összegezve akár a grúz, akár az ukrán régióban történő stabil amerikai, vagy ha úgy tetszik, NATO befolyásszerzés végső soron mégis amerikai geostratégiai sikert jelent az én olvasatomban, ha a hidegháborút követően mindkét területet orosz befolyás alattinak tekintjük, márpedig mért ne tennénk így. Georgiában ugyanis Oroszország lehet, hogy mégsem a háborút nyerte meg, hanem csak egy csatát a nagyhatalmak csataterén. Kérdés pedig az, hogy abban a meccsben lehetséges lesz-e majd győztest hirdetni. Mint ahogy kérdés maradt az is, hogy a Krim-félsziget, Dél-Oszétia, valamint Abházia „bekebelezésével” az orosz medve tényleg jól lakott-e, vagy csak alszik egyet a következő zsákmányszerző útja előtt.

Az ugyanis tény, hogy Putyin idén sem változtatta meg a Nagy Honvédő Háborúban aratott győzelem emlékére, minden évben megrendezésre kerülő katonai parádéval kapcsolatos üdvözletének szövegét, amivel tavaly még botrányt tudott okozni. „Putyin a Kreml sajtószolgálaténak közleménye szerint a győzelem évfordulója alkalmából üdvözölte Azerbajdzsán, Örményország, Fehéroroszország, Kazahsztán, Kirgizsztán, Moldova, Tádzsikisztán, Türkmenisztán, Üzbegisztán, Abházia és Dél-Oszétia vezetését, valamint Grúzia és Ukrajna polgárait.” – olvasható a hirado.hu weboldalán. A grúz konfliktus pedig a bővítéssel kapcsolatos, esetleges NATO-döntést követően újra kiéleződhet: a média-dezinfrormációs tevékenység ugyanis a napokban újraindult.

Ha tetszett az írás, akkor ne maradj le a következőről: