Honvédelem és nemzetbiztonság

Újságírásnak álcázva

Újságírás

Két érdekes jelenségre szeretnék rámutatni az utóbbi időszakból, amely nevezhető egyfelől kommunikációs kérdésnek, másfelől viszont talán túlmutat azokon. Kronológiailag a tegnapi nappal kezdeném.

Tegnap jelent meg ugyanis az az országgyűlési határozat, amely engedélyezi, hogy a Magyar Honvédség a francia haderővel közreműködésben, a BARKHANE művelet részét képező TAKUBA alkalmi harci kötelékben a Mali Köztársaság és a Nigeri Köztársaság területén tanácsadási, támogatási és harctéri mentorálási feladatok ellátására egy katonai kontingenssel vegyen részt vegyen.

Mint akkor is írtam, ebben semmi meglepő nincs, hiszen ennek lehetősége már korábban ismert volt. Az viszont már inkább az, hogy a honvedelem.hu arról számolt be, hogy a magyar kontingens különleges műveleti erőkkel venne részt a kötelékben, amelynek fő feladata a Maliban található helyi partner erők felderítő és beavatkozó századainak támogatása, valamint a terrorizmusellenes tevékenység katonai feladatainak végrehajtása Mali, Niger és Burkina Faso hármas határának térségében.

Bár a jogszabály körülírásából kétség kívül következhet a portálon közzétett leírás is, de mintha az OGY határozatban kissé talán túl óvatosan és főként: máshova súlyozással került volna meghatározásra a tényleges feladat. Persze bárki megismerheti a műveletek valódi jellegét, és például a Burkina Faso-ból érkező, IED-el is támadó motoros terroristák elleni folyamatos küzdelmet is.

A másik a Pegasus-ügyhöz kapcsolódik, és egy nyilatkozathoz. Viszont egyáltalán nem Kósa Lajos sokak szerint „leleplező” nyilatkozatához (aligha hinném, hogy ez a tény eddig kétséges volt), hanem épp ellenkezőleg, egy, a titkosszolgálatok által állítólag megkörnyékezett, ámde kormányközeliséggel aligha vádolható újságíróhoz, Dezső Andráshoz (odatekertem):

Ő azt nyilatkozta nemrég a Partizánnak, hogy a munkája során több olyan eset is előfordulhatott, amiről elképzelhetőnek tartja, hogy például a CIA vette fel vele a kapcsolatot olyan közvetítőn keresztül, aki egyébként valamilyen legendával tartotta fedésben valódi mivoltát.

Ha pedig egy ellenérdekelt, vagy nemzeti-politikai irányításánál fogva a konkrét ügy kapcsán ellenérdekelt külföldi titkosszolgálatok tevékenységéről szeretne képet kapni a magyar polgári elhárítás, akkor annak nyilvánvalóan praktikus módja lehet ellenzéki újságírók, aktivisták megfigyelése (aligha vitatható, hogy ezek a személyek kiváló célpontjai a külföldi hírszerző szolgálatoknak), még ha ez – az adott személy szempontjából nézve nyilvánvalóan – sérelmes lehet.

Mindenesetre külföldről vásárolt licencek esetén nem hinném, hogy ez valaha is tömegessé és időben kiterjedtté tudna válni, már csak azok ára, a gyártók feltételezett szándéka és amiatt is, hogy a megszerzett információt fel is kell valakinek dolgozni, vagyis feltételezem végső soron humánerőforrás igényesek voltak ezek a feladatok.

Persze, bizonyos tekintetben érthető a kérdés kapcsán összezáró újságíró szakma, és az ügyet színező ellenzéki politikai szándék is. A jelenség azonban kortalan, vegyük példának egyik kedvenc írómnak, Borvendég Zsuzsannának az Újságírásnak álcázva c. könyvét, amely részletesen beszámol az újságíró szakma rendszerváltoztatás előtti kapcsolatáról a titkosszolgálatokkal, meg persze sok minden másról is.

A kedvenc fejezetem a könyvből az „Egy beszervezés története”, amely arról szól, hogy az Újságíró Továbbképző Központ hallgatói között potenciális ügynökjelöltek után kutatott a magyar hírszerzés 1974-ben. Tizennégy meghívott érkezett Budapestre, főleg fiatal, még a pályájuk elején lévő újságíró kezdte meg ekkor féléves tanulmányát az iskolában, afrikai, valamint közel- és távol-keleti országok képviseletében.

A jelentkezők közül egy közel-keleti (azon belül arab) származású „Hendry” fiú különösen felkeltette a titkosszolgálatok figyelmét. Ő már 1972-ben részt szeretett volna venni a budapesti képzésen, azonban a magyar hírszerzés már akkor megfigyelés alatt tartotta, alkalmas jelöltként tekintett rá, így a saját meghívottjaként akarta őt a továbbképzésen látni.

A fiatalember jelentkezési kérését 1972-ben elutasították, amit az újságíró zokon is vett. Ez a pszichológiai fogás azonban azt a célt szolgálta, hogy „Hendry” a diplomatafedésben lévő magyar hírszerzők lekötelezettjének érezze magát (vegyük észre: akár két évet is rászántak erre), amiért később, 1974-ben „elintézték” neki, hogy személyre szóló meghívót kapott a szemináriumra… (a folytatás a már idézett könyvben olvasható).

Manapság persze már nincs Újságíró Továbbképző Központ, a rendszerváltoztatás és a globalizáció pedig számtalan dolgot megváltoztatott, de én igen gyakran úgy érzem, mintha a már kutatható XX. századi események elevednének meg napjainkban is, néha más köntösbe bújtatva, néha pedig anélkül.

A cikkhez ITT lehet hozzászólni. Ha tetszett, ne maradj le a következőről:

 

Ajánlott tartalom