A Vörös Hadsereg folyamatosan nyomult előre, 1944. karácsonyára bekerítette a fővárost, miközben a nyilas vezetőség folyamatosan a nyugati országrészbe tette át székhelyét. Szálasi Ferenc először Farkasgyepűn (Gyepű I.), majd Brennbergbányán, végül Kőszegen (Gyepű II.) helyezte el főhadiszállását. A Kőszegi-hegységben felépített Szálasi-bunker azóta is rendszeresen a közérdeklődés központjába kerül, miközben lassan az enyészeté lesz. A Gyepű I.-ről jóval kevesebbet hallani.
Azt pedig valószínűleg még kevesebben tudják, hogy pontosan hol is volt a Gyepű I.-nek elnevezett „főhadiszállás.” Én is csak akkor kezdtem el a farkasgyepűi katonai objektum beazonosítását, amikor rábukkantam egy érdekes CIA jelentésre, miszerint Farkasgyepű és Bakonygyua (sic!) térségében a szovjetek atomkutatásokat végeztek 1947 és 1948 között.
Igaz, a CIA jelentést 1948-ban írták, de a szerzője a kutatások megkezdésének kezdőpontját egy évvel korábbra datálta. Ugyanezen jelentés beszámolt arról is, hogy akkoriban a magyar sajtóban is megjelent, hogy urániumot találtak a Velencei-hegységben.
Barabás Andor: A hazai uránkutatás és bányageológia története c. tanulmánya alapján Magyarországon az uránkutatás alapvetően tudományos céllal, 1947-ben indult, és Szalay Sándor és Földvári Aladár jóvoltából többek között a Velencei-hegységre is kiterjedtek. A kutatásaik eredményeit azonban csak 1950-1952 között publikálták, illetve számoltak be azokról az előadásaikban.
Mindez azért keltette fel az érdeklődésemet, mert soha nem hallottam még arról, hogy 1950 előtt szovjet kutatások zajlottak volna a magyar uránkészlet feltárása érdekében, hogy valaha is „atomkutatás” történt volna – vagy, hogy egyébként említésre méltó uránkészlet lenne – akár a Velencei-hegység, akár Farkasgyepű térségében.
Ha pedig minderről valaki már hallott, annak is érdekes lehet, hogy mennyire volt jól informált (vagy sem, az írás végére kiderül) az 50-es években a CIA és az amerikai hírszerzés a magyar uránkutatások, majd az uránbánya megnyitása kapcsán, amit az orosz/szovjet hatalom igyekezett totális ellenőrzése és irányítása alatt tartani.
Országos Gyermekvédő Liga
Egykoron ez volt a neve annak a Gyermekszanatórium és erdei iskola fenntartójának, amit 1928-ban építettek a farkasgyepűi Hallgató-hegyen. Az intézet kettős feladatot látott el: szeptembertől május végéig erdei iskola volt 120 fős tanulólétszámmal, nyáron pedig üdülőtábor.
A telep egyik fontos adottsága volt, hogy energiahálózata nem függött a faluétól. Ez üzemeltette a telep ellátását szolgáló víztornyot is, mely egy bakonyi forrás vizét nyomta fel a telep magasságába. Vélhetően utóbbi adottságok is szerepet játszhattak abban, hogy 1944-ben az üdülőtelep és az erdei iskola területét is át kellett adni a hadsereg számára.
1945-ben azonban Magyarországon véget ért a második világháború. Ezt követően a hivatalos intézménytörténet úgy folytatódik, hogy az első teendő a háború végeztével a működőképesség helyreállítása volt, amit a Népjóléti Minisztérium megbízásából Gerő Ernőné Fazekas Erzsébet miniszteri tanácsos kezdeményezett és irányított. A munkálatok a hároméves terv keretében indultak el és valósultak meg, és csak 1948. szeptember 26-án került sor az intézet Olt Károly népjóléti miniszter általi megnyitására.
A farkasgyepűi szanatórium az újranyitás után (Forrás: Hungaricana)
Azt viszont nagyon kevés forrás említi, hogy a Gyepű I. is a szanatórium területén helyezkedett el. Erről egy, a Magyar Névarchívumban elérhető dokumentumban található leírás és térkép adja legpontosabb iránymutatást.
A térképen az intézmény területére került „földalatti építmény, hasznavehetetlen” jelzettel egy Szálasi-bunker, amely a leírás szerint 1944-ben épült Szálasi részére. Ugyancsak a szanatórium területén volt még egy kilátó is. Ennél is érdekesebb, hogy a telep keleti részén több árok (kutatóárok?), valamint a forrás is meg van jelölve.
A hivatalos intézménytörténetben „természetesen” nincs nyoma semmilyen, 1947-1948-ban működő szovjet „atomkutatásnak”, ami, ha valóban Farkasgyepűn volt, aligha lehetett más helyszínen, hiszen a falunak 1910-ben, és 2015-ben is mindössze néhány száz lakosa volt, a telephely adottságai pedig tökéletesnek tűnnek ilyen jellegű kutatásokra (független áram és vízellátás), továbbá 1944 környékén már eleve katonai célokra használták.
Érdekes az intézményt ebben az időszakban vezető Gerő Ernőné Fazekas Erzsébet miniszteri tanácsos személye is, akinek életútja alapján nem sok köze volt a gyermekpedagógiához, vagy épp az egészségügyhöz. A KMP Külföldi Bizottsága 1921-ben Romániába küldte „pártmunkára,” ahol többször letartóztatták. 1924-ben Bécsbe, majd Párizsba ment. Dolgozott a Francia Kommunista Párt szervezeteiben, amellett a Sorbonne-on történelmet hallgatott. 1936 és 1939 között részt vett a spanyol polgárháborúban, azután Párizsba, majd Moszkvába került. A II. világháború idején önkéntes volt a Vörös Hadseregben, majd hadifogolytáborokban végzett politikai munkát.
1945. januárban tért haza, később pártmunkás, a Nemzeti Segély egyik szervezője (a Svájci Magyar Követség által közvetített adományok (Don Suisse), felszerelési tárgyak segítségével nyílt meg később, 1948 második felében a szanatórium). A szanatórium azonban mindössze 1950. március 31-ig működött Gerőné vezetése alatt, aki arra panaszkodva, hogy „belefáradt a Liga ügyes-bajos dolgai intézésébe, egyszerűen átadta az intézményt az Egészségügyi Minisztériumnak.”
Egy 1946-ban készült térkép és egy ismeretlen időpontban készült térképvázlat, amely a Gyepű I. Szálasi-bunker helyét jelöli (37. szám). (Forrás: Google, Magyar Névarchívum, Veszprém Megyei Tüdőgyógyintézet)
Hogy valóban történtek-e szovjet kutatások 1946 és 1948 között az intézmény területén arra semmilyen, a CIA feltételezését megerősítő információt sem találtam. Az ott dolgozók és helyiek visszaemlékezései alapján egyébként még az sem egyértelmű, hogy Szálasi Ferenc valaha is használta volna a területet.
A falubeliek szerint a katonák akkoriban olyan szigorúan őrizték a telepet, hogy a járókelőket még megállni sem engedték a környéken. Huszár Jánosné visszaemlékezése alapján, 1945 nyarán még állt az intézmény területén a Szálasinak szánt bunker, ami szerinte „egy szánalmas és semmiféle védelmet nem nyújtó alkotmány” volt.
A három éves terv során történő felújításról szóló „hivatalos” történetet mindenesetre árnyalja, hogy a Pápai Néplap 1948. március 14-i száma szerint 1948 elején még csak az épületek felújításához szükséges pénzösszeg (10.000 forint) kiutalása és egyáltalán, a szanatóriummá alakításról szóló döntés történt meg.
Vagyis továbbra sem ismert, hogy 1945 és 1948 eleje között (a „három éves terv” alatt) egészen pontosan milyen tevékenység zajlott az intézményben, ha nem épp az épületek felújítása? A terület mindenesetre megőrizte titkait, hiszen még 1992-ben is találtak olyan, addig fel nem tárt, elfalazott üreget, ami csak véletlenül, egy fa kidőlése miatt került a napvilágra.
A sugárzás nyomában
Ugyanebben az időszakban egy másik CIA jelentés is arra utalt, hogy megélénkült Magyarországon az érdeklődés az uránium után. A jelentés szerint maga a Nobel-díjas Frédéric Joliot-Curie küldött néhány urániummintát Magyarországra, egészen pontosan a Pázmány Péter Tudományegyetemre.
Az ügyletben Mód Péter is érintett volt. Ő 1935 után Párizsban folytatta tanulmányait és a kommunista vezetésű tömegszervezetekben dolgozott. A háború alatt a nemzetközi emigráció vezetőszervének tagja, a francia partizánhadsereg századosa volt. 1945 után a KMP apparátusában, 1947-től külügyi szolgálatban dolgozott.
Érdekes, véletlen egybeesés, hogy Gerő Ernőné Fazekas Erzsébet és Mód Péter egyaránt erősen francia kötődésű személy volt. Mint ahogy érdekes véletlen az is, hogy Mód Pétert az életrajza szerint épp abban az évben tartóztatták le, amikor a CIA szerint az uránium megérkezett, és csak 1954-ben rehabilitálták.
Az oroszok már a tárnában voltak
1949 júniusában már arról számolt be egy CIA jelentés, hogy Ajka és Városlőd térségében szovjet kutatók urániumot találtak, noha annak előfordulására igazából nem is számítottak. Majoros György „Uránkutatási munkák története és néhány eredménye a Balaton-felvidéken” c. tanulmánya szerint az Ajkai-szénmedence kőzeteinek fokozottabb radioaktivitását – magyar részről – 1950-1951-ben végzett vizsgálataik alapján Földvári Aladár és Szalay Sándor professzorok ismerték fel, de még ezután is hosszú évek teltek el az intézményesített, műszeres magyar kutatásokig.
Az 1954 előtti időszak intézményesített kutatásaira vonatkozóan Barabás Andor „A hazai uránkutatás, uránbányászat és a geológia” c. cikkében úgy emlékszik, hogy „rendszeres uránkutatás a Magyar Népköztársaság területén 1953. év májusában kezdődött. 1952. évben a Magyar Kormány kérésére A. Sz. Bogatürjev előzetes vizsgálatokat végzett az ország kőszén lelőhelyein.
Vizsgálataival igazolta a Magyar Kormány régebbi megfigyelésekre alapozott véleményét, hogy az ország területén speciális urán-földtani kutatást kell végezni. Kormányközti megállapodás alapján, 1953. évben speciális földtani expedíciót szerveztek szovjet szakértők bevonásával.”
Vagyis 1952 és 1955/56 között az átfogóbb műszeres kutatások szovjet vezetéssel vagy segédlettel történtek. A kutatások intenzitását és irányát jól jelzi, hogy 1952-ben a kutatási költségvetés negyede, 1953-ban már a fele, 1954-ben és 1955-ben pedig lényegében egésze a mecseki lelőhelyek köré öszpontosultak.
Kutatási költségvetés megoszlása (Forrás: Barabás Andor)
A CIA intenzívebb érdeklődése a magyar uránkészletek kapcsán 1955-ben élékült meg, amikor egyértelművé vált számukra, hogy jelentős uránkészletet fedeztek fel Pécs mellett. Az újabb, 1955-ben írt CIA jelentés már konkrétan Kővágószőlőst említi a kitermelés tervezett helyszínének, ahol már akkoriban is 600 munkás dolgozott a telepen a kitermelés előkészítésén, a szovjet „partnerek” teljeskörű irányítása mellett.
Kitér a jelentés arra is, hogy a magyar fél mindössze mellékkutatásokat végezhetett – Ernst Jenő biokémikus személyében – a Pécsi Orvostudományi Egyetemen. A kővágószőlősi kutatások feltételezett kezdőpontját nem sokkal később már 1952-1953 környékére pontosították a CIA hírszerzői.
A már idézett Barabás Andor cikk szerint az uránlelőhely felfedezésének „hivatalos” története az volt, hogy „1953 júliusában, a Mecsek hegységi Jakab-hegy déli előterében, Kővágószőlős község keleti határán végzett gamma kutatás során J. D. Csuprova geofizikus mérnök jelentős aktivitást észlelt a perm időszaki homokkő összlet szürkészöld színű homokkő csoportjában.”
A CIA azt is tudni vélte, hogy már 1955-ben magyar-szovjet megállapodás született arról, hogy a Szovjetunió 25 éves koncessziót kap uránkészletek keresésére és kitermelésére Magyarország teljes területén. Nem sokkal később pedig egy CIA jelentés a bányászat 1956 márciusi (későbbi forrás 1956 májusi) megindulásáról számolt be. Ez azért meglepő, mert hivatalosan 1957-ben kezdődött meg a kitermelés. Az amerikai hírszerzési információk szerint a kitermelt érc teljes egészében a Szovjetunióba került.
Ugyanezt erősíti meg egy 1956 októberi CIA jelentés is. Vincze János: A hazai uránérckutatások ásvány-kőzettani-geokémiai laboratóriumi háttere c. cikkében utal arra, hogy a mecseki perm uránércmintáinak első ásványtani és technológiai vizsgálata szovjet intézetben készült, a vállalaton belüli anyagvizsgálatok csak a Radiometriai és a Kémiai Analitikai Laboratóriumok munkájának beindulásával (1957-1958) kezdődhettek el. 1957-től az uránbánya már kiemelt figyelmet kapott a CIA részéről, az átfogóbb hírszerzési jelentések ettől az évtől már folyamatosak. Az első ilyen CIA jelentés 1957. március 14-én született.
A vállalat
A CIA jelentés szerint a teljes magyar uránbányászati ipar szovjet befolyás alá került. Ennek érdekében létrehozták a Bauxitbánya Vállalatot (1955-1956.12.1.), ami a nevével ellentétben lényegében az uránkitermelés fedőcége volt. Érdekes módon a fedést annak ellenére is fenntartották egy ideig, hogy az 1956-os forradalom nyomán nyilvánosságra került a bányászati tevékenység jellege.
A pécsi központ egy 1957-es CIA jelentésben (Forrás: CIA)
Mendly Lajos: „Bauxitbánya Vállalat, Pécs” c. visszaemlékezése szerint a „Bauxitbánya Vállalat” 1955. július 1-i hatállyal, a Minisztertanács 001/1955. sz. határozata alapján alakult meg. Mendly Lajos szerint a magyar vállalati igazgató utáni legfontosabb beosztásokat, sőt még a kisebb pozíciókat is szovjet szakemberek töltötték be ebben az időben, néhány szovjetunióbeli egyetemen végzett magyar mérnök mellett.
A beruházás helyi megszervezéséhez és irányításához a 3351/V.21./1956. számú MT. határozat értelmében a Honvédelmi Minisztérium a pécsi Dózsa Lövésztiszti iskola épületét is a Bauxitbánya Vállalat kezelésébe adta.
A CIA a Pécs környéki folyamatokat pontosan nyomon követte, de ezzel párhuzamosan országszerte több kutatócsoportot is azonosított. Tudtak a Pécsen, Bátaszéken, Balatonfüreden, Sopronban, Ajkán és Nagykovácsinál folyamatban levő kutatásokról is. A CIA hírszerzői szerint ezen kutatócsoportok vezetői is a szovjetek voltak, mint például Sedishev és Bazhanov.
Barabás Andor cikke is megerősíti, hogy 1956. júniusától új expedíció kezdődött, melynek nyolc kutató csoportja volt, területileg a Balaton-felvidékre, Velencei-hegységre, és Sopronra fókuszálva. A CIA forrásaival ellentétben azonban néhány kutatócsoport vezetője ekkor már magyar volt.
A kövágószőlősi kitermelés egy 1957-es CIA jelentésben (Forrás: CIA)
Ebben az időben a pécsi központ bizonyos épületeibe – a CIA szerint – magyarok be sem mehettek, kivéve persze, ha valaki „belülről” meghívta őket. Az objektumok védelméért szovjet-magyar őrség volt felelős, a projekt kiszolgálására pedig további cégek létesültek. A kitermelés tervezett ütemét ekkoriban 30.000 tonna/hóra becsülték a CIA hírszerzői, amit vasúton terveztek elszállítani.
A Bauxitbánya Vállalatban ekkor körülbelül 600-700 munkás dolgozott Bogomolov irányításával. A projekt költségvetését 3 milliárd forintra becsülte a CIA, és információik szerint a beruházás szinte minden fontosabb eleme a Szovjetunióból érkezett. A CIA jelentés már arra is utalt, hogy 1956 novemberére 500 millió forintot el is költöttek a projektre.
A Bauxitbánya Vállalatot érintő szigorúan titkos és korlátozott terjesztésű Minisztertanácsi határozatokat Bogomolov közvetlenül megkapta, miközben még a magyar vezetők egy része is csak kivonatot kaphatott belőle (Forrás: Hungaricana)
A Minisztertanács 003/1955 sz. határozatával létesített Szovjet-Magyar Vegyesbizottságot a Bauxitbánya Vállalat kapcsán. A 4525/XI.11./1955. sz. MT. határozattal pedig 250 millió forint beruházási keretet állapítottak meg, melyet a Minisztertanács tartaléka terhére, egységesen kellett kezelni. A keretet nem sokkal később 300 millió forintra növelték.
Egyidejűleg engedélyezték a beruházás teljes tervdokumentáció nélküli megkezdését is. A beruházást a Minisztertanács emellett kiemelt beruházásnak minősítette és utasította az Országos Tervhivatal elnökét és az érdekelt minisztériumokat arra, hogy a beruházás számára minden téren soronkívüliséget biztosítsanak.
A Minisztertanács egyébként már 1955-ben is engedélyezte a Vegyipari- és Energiaügyi Minisztérium részére a Bauxitbánya Vállalat, 1955. évben elvégzendő, 10 millió forintos beruházásának tervdokumentáció nélküli építkezését. Akkori CIA becslések szerint a magyarok végül a kitermelés utáni jövedelem kb. 10%-át kaphatták meg.
Egyetlen kormányzati dokumentumot találtam, amelyből legalább részben megismerhetők a beruházás mögötti magyar-szovjet gazdasági megállapodás részletei is. A Vegyipari és Energiaügyi Minisztérium egyik szigorúan tikos összefoglalójában szerepelt utalás egy 1956. március 20-án aláírt kutatási egyezményre.
A megállapodás alapján a Szovjetunió kormánya biztosította a szükséges technikai segítséget az urán lelőhelyek felkutatásához és kiaknázásához, ennek érdekében szükséges mennyiségű specialitát küldött és biztosította azokat a felszereléseket, berendezéseket és anyagokat, amit a Magyar Népköztársaság a vállalat számára biztosítani nem tudott.
Az egyezmény a továbbiakban rögzítette azt is, hogy a Szovjetunió a vállalat beruházási munkálataihoz a beruházási költségek 75%-ra hosszúlejáratú hitelt fog nyújtani, a geológai kutató munkához előirányzott költségek 75%-át pedig térítés nélkül bocsátja majd a magyar állam rendelkezésére. Mindezt összegezve a CIA nagyságrend tekintetében jól becsülte meg mind a projekt tervezett teljes költségvetését, mind az 1955/56-os kiadásokat.
Visszatérve a korábban idézett CIA jelentéshez: megemlít egy szóbeszédet is, miszerint amikor a magyar honvédelmi miniszter megtekintette a kitermelést, akkor ő sem lépett be a lezárt területre és nem volt egyértelmű, hogy nem is szeretett volna, vagy nem volt rá lehetősége. Érdekesség, hogy a kitermelés további biztosítására épp 1956 októberében terveztek egy újabb belügyi zászlóaljat Pécsre áthelyezni, amely terv a Minisztertanács 3609/X.4./1956. sz. határozatából ismerhető meg.
Az 56-os forradalom idején a szovjet őrséget megerősítették, azonban – meg nem erősített hírek szerint – pár nappal a forradalom kitörése után volt egy nem tervezett robbanás is az egyik aknában. Mendly Lajos visszaemlékezése szerint az 1956-os forradalom után az addigi kutatási eredményeket, térképeket, dokumentumokat részben elvitték a szovjet szakemberek, másrészt „illetéktelenek széthordták, illetve „éberség” címén elégették, megsemmisítették.” Több akna – feltételezhetően nem tervezetten – víz alá került.
Nem sokkal később egy másik részletes CIA jelentés is foglalkozott a magyar urániumbányászattal. Az újabb információk már nemcsak Kővágószőlősre, hanem Bakonyára is kiterjedtek, melyről azt feltételezték, hogy az uránium kitermelés ott meghaladja majd a Kővágószőlősit.
A kitermelési terület egy 1957-es CIA jelentésben (Forrás: CIA)
A projekt vezetőinek végig a szovjet Bogomolovot és Zabodalovot jelölték meg az amerikai hírszerzők. Az újabb CIA információk szerint a kitermelt ércet helyben osztályozták és közúton juttatták el Kővágószőlősre. A kitermelt anyag elszállítása 15×15 cm-es tömbökben történt. A Pécs környéki urániumkészletet ekkor a második leggazdagabbnak tartották Európában. A kitermelés körülményei kapcsán már akkor felmerült, hogy egészségtelen.
A CIA tudomást szerzett arról is, hogy megpróbáltak bevezetni egy, a port csökkentő vizes technológiát, de végül nem aratott sikert, mert jelentősen lassította a kitermelést, ami pedig negatívan jelent meg a kitermelés arányában meghatározott munkabérekben is. A Bauxitbánya Vállalat dolgozóinak bérezéséről szóló 3554/IX.6./1956. sz. MT. határozathoz kapcsolódó dokumentumokból kiderül, hogy az itt dolgozók havi 850 Ft-tal kerestek többet, mint a Pécsi Szénbányászati dolgozók, illetve vájárok.
A kitermelést előkészítő munkásokat – a CIA forrásai szerint – ekkor Balatonalmádi térségébe szállították, az ottani kutatások támogatására. Majoros György szerint a Balaton-felvidéki kutatások végrehajtására szervezett (MÉV) Kutatási Üzem III. sz. kutatócsoportja 1956. május 28-án kezdte meg munkáját a Balaton-felvidéken, a kutatócsoport székhelye Balatonfüreden volt. Mindezt azért fontos kiemelni, mert a CIA jelentései szerint a szovjet tudósok majdnem tíz évvel az intézményesített magyar tudományos kutatások előtt már kutatómunkát folytattak a potenciális térségekben.
De utóbbi CIA jelentésből derül ki az is, hogy Budapesttől nem messze, Nagykovácsi térségében, a Kopasz-hegyen is kutatások indultak, méghozzá épp 1956 októberében. Az ott kitermelt minták előbb a Budapesti Műszaki Egyetemre kerültek, ahonnan légi úton Moszkvába szállították azokat. 1956 októberének első felében maga Basarov is meglátogatta a Kopasz-hegyi munkálatokat, ahol néhány tucatnyi munkás dolgozott, felük orosz volt.
A területet elkerítették és az ÁVH segítségével erősen őrizték. A CIA jelentései szerint az ÁVH egyébként a pesti központban is jelen volt, a személyügyekért felelős magyar vezető, Sümegi László személyében. A jelentés megerősítette továbbá a soproni kutatások tényét is.
Egyébként egy 1957 áprilisi CIA jelentés a soproni és a balatoni kutatási eredményeket is kifejezetten jónak találta, illetve részletesen leírta a Pécs környékén kitermelt anyagot, illetve a kitermelés metodikáját és technológiáját is.
Vázlat a CIA archívumából 1957-ből (Forrás: CIA)
Egy nem sokkal később keletkezett, másik CIA jelentés szerint egyenesen 8%-osnak bizonyult a balatonfüredi uránérc (megerősítve a feltárási munkák áthelyezését), miközben a bakonyai telepen az érc körülbelül 3-4%-os. A CIA infrmációi szerint ekkoriban 800 munkás dolgozott három műszakban a telepen.
Mindazonáltal olyan CIA jelentés is született, miszerint a kormány atomerőművet tervez a Pécs környéki bányák mellé, méghozzá Boda térségébe. Az biztos, hogy a magyar és szovjet elhárítás aktívan dolgozott a dezinformációkon, például az uránkitermeléssel járó munkálatokat és környezetet igyekeztek olajkitermelő területnek álcázni egy 1958 áprilisi CIA jelentés szerint.
Ugyanezen jelentés számolt be a térségben előforduló tóriumlelőhelyekről és a tervezett bányanyitás körüli pletykákról. Dr. Barabás Andor: Több évtized az uránkutatás szolgálatában c. visszaemlékezése szerint a magyar tóriumkutatás csak 1956-ban kezdődött és Nagykovácsira fókuszált. A nagykovácsi tóriumkutatások előrehaladtával állítólag megkérdezték a Minisztériumot, hogy kell-e tórium, de azt a választ kapták, hogy nem és ezért viszonylag korai stádiumban be is fejezték a kutatást.
A tervezett „pécsi atomerőmű” és a tóriumbányák tervezett helyszíne egy 1957-es CIA jelentés szerint (Forrás: CIA)
Mindezt megerősíti Wéber Béla is. A tórium földtani kutatása Magyarországon c. tanulmánya alapján Magyarországon a kezdeti kutatásokat a Szovjetunióból jött „kiváló és tapasztalt szakemberek ” irányították. Visszaemlékezése szerint a budai-hegységi Nagykovácsi anomáliaterület geofizikai és földtani kutatásáról szóló első jelentést még 1956-ban (szeptember 28-án) Barabás Andor geológus, a IV. sz. kutatócsoport vezetője készítette.
Árnyalt eredmények
Vélhetően a hírszerzési információk minőségi javulásának eredményeként már olyan CIA jelentések születtek 1958 májusában, amelyek némileg árnyalták a magyar uránkitermelés aktivitását és eredményességét. Az akkori hírszerzési információk szerint ugyanis mindössze két tonna érc került elszállításra a Szovjetunióba.
Nem találtak egyértelmű jelet a kitermelés felfutására, azonban már akkor sejtették, hogy Magyarországon – bár számos területen megtalálható az urán a kőzetekben – annak előfordulása atipikus és további kutatásokat igényel a feldolgozása.
A gyengébb minőségű érc feldolgozására irányuló kutatások is a CIA tudomására jutottak 1959 januárjára, így például ismerték Kiss István (KFKI Kémiai Főosztály) kutatásait is a gyenge minőségű uránérccel és uránszurokérccel.
Végezetül megismerhető még egy 1959 februárban összeállított CIA jelentés, amely jó néhány, addig nem ismert részletet tartalmazott. A projektbe bevont magyar tudományos munkatársaknak például alá kellett írniuk egy másfél oldalas dokumentumot, melyben vállalták, hogy minden kutatási munkájukat államtitokként kezelnek.
A titkok megőrzését segítette az az eljárásrend is, hogy a magyar geofizikusok a nap végén egy noteszben rögzítették az aznapi eredményeket, melyet a műszak végén egy széfbe zártak. Az egyéni eredményeket hetente összegezték, de nem a magyar, hanem a szovjet kutatók. Az így előálló nagyobb térképet pedig már csak a szovjetek ismerték.
Az elhárítást segítette az elv, hogy minden mozzanatot legalább egy ÁVH-snak kellett megfigyelés alatt tartania. Természetesen így is rengeteg ember került kapcsolatba a bányával, hiszen a CIA akkori becslései szerint egy 30.000-es „bányavárosrész” kezdett kiépülni Pécsen. Ebből a telepből nőtte ki magát a későbbi Uránváros.
Konklúzió
A Szovjetunió a háború lezárása után néhány évvel már el is kezdte a magyar uránkészletek feltérképezését, lényegében a magyar tudományos élet (és talán a magyar hatóságok) bevonása nélkül. Az 1947-1950 közötti időszakban az immáron hozzáférhető CIA jelentések szerint a szovjetek több feltételezett lelőhelyet is megvizsgáltak és beazonosítottak.
Arra nincs bizonyíték, hogy 1947-ben Farkasgyepűn atomkutatás történt volna, de más területeken, például Ajka és Városlőd térségében egészen biztosan voltak önnálló szovjet kutatások, legkésőbb 1949-ben. Ebben az időszakban a magyar kutatások még egyéni jellegűek voltak, érdemi kutatási eredmények pedig csak 1950 és 1952 között születtek.
Végül 1952 és 1953 között indultak meg a „hivatalos,” nagyobb volmenű kutatások, de szovjet vezetéssel. A szovjet kutatások nyilvánvalóan támaszkodtak a magyar kutatási eredményekre is, de azok aligha voltak a kutatási irányok kizárólagos forrásai. A sikeres kutatások eredményeként létrehozott Bauxitbánya Vállalat az első években teljesen szovjet irányítás alatt állt.
A Bauxitbánya Vállalat szovjet vezetése olyan minisztertanácsi határozatokat is megkapott, melyek szigorúan titkosak és korlátozott terjesztésűek voltak. A beruházás nagyobbrészt szovjet hitelből, szovjet eszközökkel történt, a kitermelt érc is a Szovjetunióba került elszállításra.
A mecseki uránkitermelés megindulását követő expedíciókban azonban már magyar kutatók is szerepet kaptak, esetlegesen vezető pozícióban is, azonban a szovjet kutatók szinte minden területen jelen maradtak. A projekt jelentős részben szovjet hitelből került megfinanszírozásra, miközben a felasznált termékek és berendezések jelentős része szintén a Szovjetunióból származott.
A CIA lényegében minden fontosabb területen pontos információkkal rendelkezett a szovjet és magyar kutatások kapcsán, bár az eredményeit jellemzően túlbecsülték. Az információk nemritkán ugyanabban az évben, néha egy-két éves csúszással pontosításra kerültek, vélhetően a hírigényhez is alkalmazkodva.
A cikkhez ITT lehet hozzászólni. Ha tetszett, ne maradj le a következőről:
