rekviem

Ma délelőtt egy vidéki temetkezési szolgáltató irodájában jártam, és közben annyi szürreális dolgot tapasztaltam, hogy arra gondoltam, megírom. Bár elég sok tapasztalatom volt eddig is a papírozásban, de most mégis úgy vélem: napjaink egyik legjobban (legbonyolultabban) dokumentált életeseménye lehet egy temetési szolgáltatás megrendelése.

Talán az a legfurcsább, hogy miközben körülbelül 10 különböző nyomtatványt kell kitölteni, de lényegében mindegyiken ugyanazokat az adatokat kérdezik. Persze tudom: nem ugyanoda kellenek. Kell például egy, amiben engedélyt adok a temetési szolgáltatónak, hogy az elhunyt személyes adatait felhasználhassa, már nem tudom minek, egy másik, hogy az én adataimat kezelhetik, és így tovább.

Ki kell tölteni – két példányban – KSH statisztikai kérdőíveket is, hogy az elhunytnak mi a legmagasabb iskolai végzettsége, illetve mi a foglalkozása, továbbá mi az utolsó munkahelye. 88 éves volt, szövőnő, 8 általános, de vajon honnan ment nyugdíjba, valamikor 1982-ben?

Nem tudom, én még nem éltem akkor. Legyen “Állami Kenderfonó és Szövöde Vállalat TSZ.” Statisztikai adattá lényegült át tehát éltének minden fontos META-adata. Hajadon, gyermeke nem volt. Azután mindez még egyszer. Nélküle aligha végeztem volna el valaha is a jogi egyetemet, de ezt nincs hova beírnom.

Kérdezték, hogy most hol van az elhunyt, mondom az egyes belen, vagy a kettes belen hunyt el, de nemcsak én nem tudom, általában az egészségügyi ellátórendszer sem tudta, hogy hol volt, hol van, hol lesz (illetve: lehetőleg ne kórházi ágyon). A demens betegek megtalálásával kapcsolatos mendemondák a tapasztalataim szerint tökéletesen megfelelnek a valóságnak. Viszont összességében nem panaszkodhatok, napi 4-5 telefonszám elfogyasztása után mindig meg lehetett találni, és lényegében bármit meg lehetett tudni róla.

De nem volt időm ezen túl sokat merengeni, az eddig szabad, másik ügyintézőhöz beült egy idős néni, az én ügyintézőm pedig innentől szigorúan figyelte a betanuló kollégája szavait is.

A néninek csörög a telefonja, nagyot hall, úgyhogy mindenki hallja a “túloldalt”: jó napot kívánok, K. Edina vagyok (nevét személyiségi okokból megváltoztattam, egyébként meg nem emlékszem rá) a 2-es belgyógyászati klinikáról és azért keresem, mert tájékoztatni szeretném arról, hogy sajnos…. Tudom, meghalt a testvérem (megcsuklik a hangja), tudok róla, már itt vagyok a temetkezési vállalatnál.

Ekkor viszont teljesen váratlanul átterelődött a szó a testvérének személyi igazolványára, ami nélkül bizony semmit sem lehet elintézni. Az ezt firtató kérdésre a még vonalban levő, de már kihangosított K. Edina affektáló hangra váltva közli, hogy mégis mit gondolnak, ő egy orvos aki majd megírja a zárójelentést és neki eddig terjed a munkája. Innentől a hangok már zavarosak, de annyit még érteni vélek, hogy az igazolványt egyébként sem adják ki, mert 10 napos karanténban vannak az iratok (?), a COVID miatt.

Erről annyit mond az ügyintézőm, hogy “mostanában mindig ezt csinálják”, majd pedig meglobogtatja az “én elhunytam” véglegesített személyi igazolványát és megkapjuk a verdiktet: bár nekünk meg kiadták, ugyanonnan. Pedig bemondtam, hogy a néni COVID beteg volt, amiről kiderül, hogy egy jelentősebb árdrágító tényező lesz a “végösszegnél.” Állítólag szkafanderes emberek fogják ettől kezdve a hamvasztási folyamatig végigkísérni, biohazard autóval, meg mindennel.

Bár, jobban belegondolva: historikusan már gyógyult volt, és lényegében nem is COVID-ban halt meg, a vörös zónából ugyanis már átvitték a szürke zónába, azután meg a kettes belre, ami a régi egyes, aztán az egyesbe, ami a régi kettes, vagy a bőr. Aztán pedig megtörtént az elkerülhetetlen.

Azt még megtudtam azért, hogy valahonnan egyébként lehet valamilyen igazolást kapni arról, hogy azért nem tudja valaki az elhunyt személyigazolványát bemutatni, mert azt a kórház (vagy valamilyen intézmény, nem tudhatom) karantén alatt tartja. De az is lehet, hogy valamit teljesen félreértettem, nem fontos: nekünk volt igazolványunk.

Azt jelenthetem talán még, hogy az egészségügyi ellátórendszer katonásan tette a dolgát, a számok rendben voltak, mindig felszabadította az ágyakat, amint lehet, a koronavírus teszteket pedig végig jól tartalékolták. Mindezek ellenére, a nevében is köszönöm minden lelkiismeretes orvosnak, ápolónak, segítőnek a munkáját akik megtettek mindent a gyógyulása érdekében.

Én pedig köszönök neked mindent, és remélem eljöttek érted a szüleid, akiket az utolsó napjaidban kértél, hogy jöjjenek el érted, és engedjenek be.

 

 

Ajánlott tartalom