Az egyszeri médiafogyasztók vélhetően igencsak meglepődhettek, amikor megjelent a hír, hogy Oroszország az 1997 előtti NATO-állapotok visszaállítására törekszik. Illetve nem minden fórumon egyszerűsödött le ennyire a valóság, de a közvetlen környezetem általában azzal a kérdéssel fordult hozzám, hogy mit gondolok, Oroszország valóban – más tagállamok mellett – Magyarország NATO tagságát tenné a képzeletbeli mérlegre? Az alábbiakban összefoglalnám az ezzel kapcsolatos szubjektív véleményemet.
A magam részéről első körben az egész kérdést visszavezetném a rendszerváltoztatás környékére. Több olyan visszaemlékezést is olvastam már erről az időszakról amiben az állt, hogy a Varsói Szerződés kelet-európai szocialista országainak NATO tagsága jóval későbbre volt prognosztizálható, bizonyos elemzők ezt eleve csak az EU tagság utánra saccolták. Arról nem is beszélve, hogy a felvételt nyert tagállamok mennyire voltak „NATO-ready-k”, vagy sem, nyilván papír az lenne róla.
Mindazonáltal nem gondolnám, hogy ez egy olyan terjeszkedés volt, ami nem volt a korábbi hidegháborús felek által kontrollálva (vö: nemzeti szuverenitás kérdése). Az első megfontolandó tény, hogy 1997 május 14-én Javier Solana NATO főtitkár és Yevgeny Primakov orosz külügyminiszter egy megállapodást jelentettek be (előkészítése 1996 végén már megkezdődött), melyben a NATO és Oroszország közötti biztonsági kérdésekről (valójában leginkább a NATO keleti bővítéséről) kívánnak majd megállapodni.
Csak a későbbi események kapcsán érdekesség, hogy az orosz államiság szempontjából csúcspontnak nem tekinthető Jelcin-érában megkötött megállapodás felett tehát Yevgeny Primakov, egy nehézsúlyú ex-hírszerző vezető bábáskodott orosz oldalról, aki történetesen Ukrajnában született és Grúziában nőtt fel (a későbbi események kapcsán ironikus).
Hogy mi hangzott el ezen a megbeszélésen (meg persze annak előkészítése során) azt nem tudom, de a Fehér Ház 1997. május 15-én kiadott egy „Fact sheet”-et a tervezett nyilatkozatról. Ennek a végén egyértelműen az áll, hogy a tervezett megállapodásnak nincs hatása a NATO bővítésére. Ez a folyamat a tervek szerint halad majd tovább: a NATO vezetői a madridi csúcstalálkozón meghívják az első tagjelölt országokat a csatlakozási tárgyalások megkezdésére. Ezek az országok a szervezet teljes jogú tagjai lesznek, és a tagság kapuja nyitva marad minden feltörekvő európai demokrácia előtt.
Mindezt azért tartom fontosnak kiemelni, mert ez egyértelművé teszi, hogy az orosz félnek pontosan tisztában kellett lennie, hogy azt a dokumentumot, amit néhány héttel később aláír, az Amerikai Egyesült Államok hogyan értelmezi majd. Végül „A NATO és Oroszország közötti kölcsönös kapcsolatok, együttműködés és biztonság alapokmánya” néven, 1997. május 27-én írták alá Párizsban.
Erről az egyezményről Nagy László azt írta a Hadtudomány 2018/1 számában, hogy „egyes radikális moszkvai politikusok szerint nem lett volna szabad „beleegyeznie” a NATO kibővítésébe. Realistább megítélés szerint azonban egyszerűen nem volt más választása. (Jelcin elnök maga úgy fogalmazott, hogy „minimalizáltuk a veszteséget”. Józan értékítélet.) Jellemző Henry Kissinger volt külügyminiszter és nemzetbiztonsági tanácsadó véleménye, aki szerint Moszkva túlságosan sokat kapott annak elfogadásáért, amit amúgy sem tudott volna megakadályozni.”
Természetesen az egyezmény gyakorlati fontosságát nem szeretném túldimenzionálni, hiszen számtalan elemében sérült már eddig is, a biztonsági mechanizmusok tökéletes működésképtelenségéről nem is beszélve (EBESZ szerepe stb.), ráadásul a dokumentum leginkább a nukleáris stratégiai fenyegetettséget helyezte a középpontba.
Mindazonáltal két érdekes vállalás is megfogalmazódott az aláírók részéről. Az egyik vállalást a NATO tette, miszerint a „jelenlegi és az előrelátható biztonsági környezetben” a szövetség kollektív védelmi és egyéb küldetéseit a szükséges interoperabilitás, az integráció és a megerősítési képesség biztosítása révén fogja végrehajtani, nem pedig jelentős harci erők további állandó állomásoztatásával. Az orosz fél pedig hasonló önmérsékletet fog tanúsítani a hagyományos, európai katonai műveletei során.
Van tehát legalább két, párhuzamos folyamat. Egyfelől az akkor rendkívül gyenge tárgyalási pozícióban levő orosz fél ugyan de jure nem volt képes megakadályozni a NATO keleti bővítését, de a pozíciói megerősödésével, ahol tudta, később de facto megakadályozta, az adott térség destabilizációjával, adott esetben hibrid katonai műveletekkel (Grúzia, Ukrajna).
Mindazonáltal ezek az aktív beavatkozások látszólag leginkább a szovjet ex-tagköztársaságok körét érintették, illetve arra korlátozódtak (ahol nem sikerült megakadályozni a NATO tagságot, például a Balti térségben, ott folyamatos katonai, adott esetben kiberműveletekkel operálva megmaradt a nyomás). Hogy volt-e valaha olyan megállapodás a háttérben, ami vörös vonalként tekintett volna ezen országok NATO tagságára, azt nem tudom megítélni, de ténylegesen ilyen tilalom szerintem nem olvasható ki közvetlenül az egyezményből, az azt megelőző amerikai nyilatkozatokból pedig még kevésbé.
Másfelől viszont egyértelmű, hogy a NATO, nyilvánvalóan reflektálva az ukrán eseményekre is, finoman fogalmazva is feszegette („nem pedig jelentős harci erők további állandó állomásoztatásával”) az egyezményben tett vállalásait, amik a szövegezés alapján – a véleményem szerint – talán kevésbé érintik jelenleg az orosz felet (értve ezalatt, hogy a mostani, jelentős mértékű mozgósítás – egyelőre – talán nem tekinthető állandóságra törekvőnek), de ennek megítélése megint csak nézőpont kérdése. Mindenesetre a NATO részéről gondolok itt elsősorban Romániára, különösen 2018-tól kezdve.
Erre a helyzetre rakódik rá azután Krím és Szevasztopol Oroszország általi, jogellenes annektálása, amire a nemzetközi jog aligha talál megfejtést, a terület viszont aligha kerül ki valaha is az orosz ellenőrzés alól. Megoldást esetleg az jelenthet, ha sikerül más konfliktusos területet olyan magas szintre eszkalálni, amiből mégis tárgyalási alappá válhat a terület hovatartozásának elismerése.
Ilyen keretek között érdemes szerintem, a címben megjelölt téma kapcsán kiemelni Eleonora Mitrofanova, Oroszország bulgáriai nagykövetének nyilatkozatát, amit a TASZSZ hozott le február 1-én. Ő azt mondta, hogy Moszkva NATO-val szembeni követelése a szövetséghez 1997 után csatlakozott országok területén állomásozó katonai kontingensek, bázisok és stratégiai fegyverek kivonását jelenti.
Elmondta továbbá, hogy nem merül fel azoknak az országoknak a kilépésének a kérdése, amelyek 1997 után csatlakoztak a NATO-hoz. A területükön állomásozó katonai kontingensek, bázisok és stratégiai fegyverek kivonásáról viszont szó van. „Ez bizonyos mértékig Romániát érinti” – jegyezte meg a nagykövet. Teszem hozzá, ez érinthet minden jövőbeli, tervezett fejlesztést, kis kreativitással akár a gyulafirátóti komplexumot is.
Mindez elfogadható, vagy sem (valójában nem ismert, hogy ha van is szándék valamilyen diplomáciai megállapodásra, annak milyen elvárt elemei, keretei vannak a felek részéről, de találgatni mindenesetre lehet és talán nem is nehéz), de az biztos, hogy meglehetősen árnyalja Moszkva ajánlatát – a sajtóban megjelent hírekhez képest – a NATO számára. Ami tehát lehet elfogadhatatlan, de ezzel együtt is messze racionálisabb, mintsem annak követelése, hogy valamennyi 1997 utáni NATO tag lépjen ki a szervezetből.
A cikkhez ITT lehet hozzászólni. Ha tetszett, ne maradj le a következőről:
