A Mikroelektronikai Vállalat 1986-ban történt tűzesete az egyik legpusztítóbb magyarországi iparbiztonsági esemény volt a XX. században. Az esetről én először Borvendég Zsuzsanna: Az “impexek” kora c. könyvében olvastam, melynek a bemutatóján is volt szerencsém ott lenni. Azóta nem volt időm még ennek az érdekes témának utánajárni, de most úgy döntöttem, hogy a hétvégémet erre szánom.

A mintegy kétmilliárd forintos káresemény egy teljes iparág magyarországi kibontakozását semmisítette meg, egy olyan iparágat, a mikroelektronikai ipart, amely végül soha nem talált magára Magyarországon. Az esettel rengeteg “konteó” látott napvilágot, ezekre most csak annyiban fogok utalni, amennyire azokat hiteles forrásnak gondolom.

Sajnos emellett rendkívül kevés hiteles dokumentum érhető el az egyébként 5-6 évente a közérdeklődés központjába kerülő ügy kapcsán. Sajnos a levéltári anyagok jelentős része nem digitalizált, így értelemszerűen messze nem teljes a témakör feldolgozása, ami egyébként is lehetetlen egy-két nap alatt. Másrészt igyekszem olyan részleteket és nézőpontokat feltárni, amik eddig talán nem voltak megismerhetők.

Függetlenül attól a központi kérdéstől, hogy mi okozta a tüzet van több olyan kérdés is, amelynek kapcsán határozottan megerősíteni, vagy cáfolni fogom a jelenleg közismert információkat az ügy kapcsán. Az egyik legfontosabb, hogy a média 2017-ben arról számolt be, hogy az ÁBTL fellelt egy olyan iratot, amely arra enged következtetni, hogy Csernobil miatt égett le a Mikroelektronikai Vállalat.

Valójában a tűz kapcsán az ÁBTL iratai ennél jóval szerteágazóbbak. Már csak logikailag is téves az az olvasata az eseményeknek, hogy az egyébként üzemszerűen is kikapcsolható szellőzőrendszer kikapcsolása okozna tüzet. A már idézett könyv szerzője nem foglalt állást, de feltételezi, hogy a tűzesetet karbantartási hiányosság, emberi mulasztás és kivitelezési szabálytalanságok együttesen okozták, amely(ek) mögött azonban akár (külföldről irányított) szándékosság is állhat.

Ugyancsak szeretném már elöljáróban megcáfolni azt, hogy a tűzesetet a Kádár-rendszer megpróbálta eltitkolni, hatásait és valódi súlyosságát propagandaszerűen csökkenteni. Erre később még Országgyűlési felszólalásokban is utaltak különböző politikusok. Ez a korabeli sajtóhírek átolvasása után – a véleményem szerint – egyértelműen valótlan.

A tűzesetről a korabeli sajtó viszonylag objektíven és gyorsan beszámolt. Szinte valamennyi megyei lap (amelyek olvasottsága rendkívül jelentős volt, tartalmukat pedig központilag irányították) foglalkozott 1-2 napon belül a tűzzel. Nem igaz, az sem, hogy a hatásairól ne értesülhetett volna a korabeli olvasó. Soha nem titkolták az anyagi kár jelentőségét, ami a hír időpontjától függően 1-2 milliárd forint között mozgott.

Miközben néhányan egyenesen a csernobili eseményekkel vonnak párhuzamot a kormányzati kommunikáció és titkolózás kapcsán, szeretném jelezni, hogy a sajtóban még az is pontosan megjelent, hogy 10 tűzoltó és négy vállalati dolgozó szenvedett sérüléseket. Az eseményre hivatkozva a tűzoltóság és a BM berkein belül iparbiztonsági fórumok, képzések szerveződtek. Az esemény biztosítási oldalával is foglalkozott (igaz korlátozottan) a nyilvános média.

Nem titkolták az esemény hatásait sem: pontosan leírták, hogy az esemény súlyos hatással van a mikroelektronika gyártásra, és hogy az így hiányzó alkatrészek pótlása nem lesz blokkon belül megoldható, hanem tőkés importra (a jelen gondolatmenetben részben átveszem, részben érintetlenül hagyom a szocialista gondolkodás fogalomrendszerét az egyszerűség kedvéért) is szükség lesz. Egyetlen dolog viszont soha nem hangzott el a korabeli sajtóban: hogy mi okozta a tüzet, és ha van, akkor ki a felelős érte (az viszont igen, hogy keresik).

A projekt

A 3424/1981. sz. MT határozat fogadta el az Elektronika Alkatrészek és Részegységek Központi Fejlesztési Programját /EKFP/. A határozat alapján alapította az Ipari Minisztérium a Mikroelektronikai Vállalatot 1982. január 1-vel a volt Híradástechnikai Ipari Kutató Intézetből és az Egyesült Izzó budapesti félvezető részlegeiből.

1983. január 1-től a Mikroelektronikai Vállalat bővült az Egyesült Izzó Gyöngyösi Gyárával. Ezzel megteremtődött az EKFP végrehajtását szolgáló mikroelektronikai kutató, fejlesztő és gyártóbázis alapja. Az EKFP keretében a VI. ötéves tervidőszakban 1,9 MFt-os fejlesztéssel licencek alapján kiépült a félvezető elemgyár. A vállalat megalakulásakor fejlesztő vállalat volt, majd 1984. december 31-től termelő vállalati státuszba került az MSZMP VB 1986-os ülésén elhangzottak szerint.

Az MSZMP Heves megyei Bizottsága 1983. október 26-i “Szigorúan Bizalmas!” ülésén az hangzott el, hogy a Miniszter Tanács 1981 végén határozatot hozott az elektronikai alkatrészek és részegységek központi fejlesztési programjáról. A programnak nemcsak mikroelektronikai vonatkozásai vannak, annál tágabb, szélesebb feladatokat jelöl meg, de mikroelektronikai célkitűzéseiben: a termelési és az ehhez kapcsolódó beruházási és kutatás-fejlesztési tevékenységek egységet alkotnak, melyeket egyetlen szervezet, a Mikroelektronikai Vállalat hajt végre.

Ez az új vállalat magába foglalja a Híradástechnikai Ipari Kutató Intézetet, mely 1200 fő, az EIVRT budapesti Félvezető kutatás-fejlesztés és kisérleti gyártás részlegét 370 fővel, az EIVRT Gyöngyösi Félvezető és Gépgyárat 2700 fővel, valamint a MTA KFKI-t, ez összesen 4300 fő.

A MEV alapító határozatában megfogalmazott feladat a gyártmány és technológia kutatása, fejlesztése a kísérletek egyedi és tömeggyártása. A vállalat 1984 december 31-ig fejlesztő vállalatként fog működni. Az összevonásokból létrejött tevékenységi kör a mikroelektronikai alkatrészek gyártását, az azokhoz tartozó egyes fontos mérőberendezések és technológiai eszközök fejlesztését és kísérleti gyártását tartalmazza.

Az eddig végrehajtott intézkedések nagy előrelépést jelentenek a mikroelektronikai szakma összefogására. A korábbi években már több vállalat és kutatóintézet is dolgozott e téma területén, azonban az az állapot jelentősen szétforgácsolta a beruházásokat, és érdek-ellentéteket is okozott.

Az új vállalat megalapításával a mikroelektronika innovációjához szükséges feltételek teremtődtek meg. Az eredményes működéshez 1984-85-ben a korszerű termékszerkezet érdekében ki kell alakítani az export-import és a hazai alkatrész-forgalmazás kereskedelmi kérdését, jelentősen bővíteni kell a szocialista országok szakmabeli vállalataival az alapanyagok, alkatrészek és részegységek egymás közötti vásárlását, a szállításra vonatkozó megállapodásokat a tőkés import jelentős kiváltása érdekében.

Az alaptechnológiák megszerzéséhez az 1983 évben sikeresen lefolytatott három licencvásárláson túl, tovább folytatják a nemzetközi területen megszerezhető ismeretek beszerzését, illetve saját ismereteik eladását. Az integrált áramkörök fejlesztése rendkívül nagy szellemi és anyagi ráfordításokat igényel, melyek meghaladják a hazai, illetve a kisebb országok lehetőségeit. Ezért azt tervezik, hogy a jövőben is vásárolnak és eladnak licenceket, know-howokat. A hazai fejlesztést meghatározott, a jelenleginél szűkebb területen és főként honosítások megvalósításán kívánják működtetni.

A technológiai berendezések és mérőrendszerek területén célkitűzésük, hogy a hagyományos gépgyártási profilt fokozatosan 5-7 év alatt át kívánják állítani mikroelektronikai technológiai berendezések gyártására, megtartva annak jelenlegi gazdasági eredményességét, és a mérő-automaták területén a nagy mérőrendszerek fejlesztését kívánják biztosítani. Ezek végrehajtásához a szükséges lépéseket megtették és végrehajtásuk ütemterv szerint halad.

Felsorolja a piaci értékesítés tervezett arányait: belföldre 48,0 %, szocialista országokba 46,0 % és tőkés országokba 6,0 %. A vállalat piacpolitikájában a felsorolt arányok hosszútávú tartását indokolják, hogy a MEV meglévő és a megvalósítás alatt lévő termelő kapacitása tőkés import kiváltásra, a belföldi kereslet kielégítésére létesült, a termelő kapacitások gazdaságos kihasználása viszont csak jelentős exportra termeléssel együtt biztosítható.

Ismerteti a termékek iránti keresletet is. A termelő kapacitások piaci oldalról történő lekötése perspektivikusan is biztosított. Árpolitikával kapcsolatosan elmondja, hogy egyik legfőbb törekvésük a kompetitív árrendszer keretében import-követő áralkalmazás. A két és fél év alatt megvalósuló beruházás egyik fő súlypontja az integrált áramkörök egy főbb alkatrészét: a chipet előállító un. szelettechnológiai komplexum létrehozása.

Ez lesz hivatva arra, hogy kiváltsa a jelenleg közismerten magas tőkés alkatrész importot hazai elemekkel, és a szocialista integráció erősítésével szocialista importtal. A beruházás eredményeként 1-1,2 milliárd Ft értékű többlet termelés kell, hogy létrejöjjön, évente 20 millió db integrált áramkör és 115 millió db diszkrét eszköz megtermelésével. A vállalat alapvető feladata volt gondoskodni a beruházások megfelelő előrehaladásáról.

A szovjetek is figyelemmel kísérték a projekt alakulását. Erről írt a Dunántúli Napló 1984. április 17-i számában. Kapolyi László ipar miniszter meghívására ugyanis Budapestre érkezett Alekszandr Sokin, a Szovjetunió elektronikai ipari minisztere. Itt-tartózkodása alatt tárgyalásokat folytatott magyar partnereivel a két ország ipari együttműködésének fejlesztéséről, és felkereste a Mikroelektronikai Vállalatot, ahol szovjet technológiákkal fejlesztették a mikroelektronikai alkatrészek gyártását.

Egy, az MSZMP Heves megyei Bizottsága számára 1985. április 29-én iktatott “Szigorúan Bizalmas!” jelentés szerint a Mikroelektronikai Vállalat a mikroelektronikai kormányprogramnak megfelelően 1985. évre 27,5 %-os termelésfelfutást tervezett nem rubel elszámolású viszonylatban, rubel elszámolású relációban pedig 23,5 %-os exportnövelést irányzott elő a belföldi ellátás biztosítása mellett.

A fenti forrásokat azért idéztem ilyen részletesen, mert egyfelől jól összefoglalják a projekt lényegét, másrészt ezzel párhuzamban lehet megítélni a későbbi problémákat, illetve nyilatkozatokat, továbbá a vállalat tényleges piaci működését, és az ezzel kapcsolatos elvárásokat.

Összességében érdemes talán még megemlíteni, illetve megvizsgálni, hogy a két gyártósorral felszerelt Mikroelektronikai Vállalat milyen méretű volt a korabeli nemzetgazdaság egészéhez képest.

Ehhez jó alapot adhat a Heves Megyei Népújság 1986. január 21-i cikke, melyben azt írták, hogy elkészült a magyar vállalatok csúcslistája is. amelyet a bruttó termelési érték szerint az Országos Kőolaj- és Gázipari Tröszt vezet és a Hevesben is érdekelt Mikroelektronikai Vállalat a 81. helyre sorolt be első teljes évi produkciója alapján.

Összefoglalás: a véleményem szerint a Mikroelektronikai Vállalat önmagában egy alapvetően jól megtervezett projekt volt, amely azonban, mint később bemutatom: nem járt együtt az egész iparág reformjával és fejlesztési koncepciójával.

A visszaemlékezések szerint a tervezés és megvalósítás is viszonylagos késedelemben történt és bár a gyártósorok milliárdos ára ismert, de máskülönben forráshiány, tervezési és üzemeltetési problémák egyaránt sújtották a projektet.

Az érintettek számára sokkoló veszteség mellett (ami egy egész iparág kialakulását akadályozta meg Magyarországon) elmondható, hogy a milliárdos kár egy éppen csak a 100 legnagyobb vállalatba beférő vállalkozásnál történt úgy, hogy a kár a minimális gyártási időben termelt nyereséggel, részben a kártérítéssel együtt nagyrészt megtérült.

A gyártósor

A Tolna megyei Népújság 1983. április 28-i számában megjelent cikk szerint szocialista partnerektől vásárolt technológiák alkalmazására rendezkednek be az alig több mint egy éve alakult Mikroelektronikai Vállalatnál.  Az első komplett gyártósort egyelőre a Szovjetunióban, a kisinyovi Mezon gyár egyik üzemében szerelték fel, ott végzik a próbagyártást is.

Ez a vállalat adja át magyar partnerének az import szilíciumszeletek előállításához szükséges technológiai licencet és a gyártási ismereteket. Egyúttal kiképzi a leendő magyar kezelőszemélyzetet; ezekben a hetekben 30 magyar mérnök és más műszaki szakember tanulmányozza’ a helyszínen a szovjet mikroelektronikai ipart, ismerkedik a gyakorlati munkával és a rövidesen Budapestre kerülő gépsorral.

Szeptembertől ugyanis — az előzetes program szerint — már a Mikroelektronikai Vállalatnál üzemelnie kell a berendezésnek, jövőre pedig megszervezik a két műszakos termelést. A gépsor egy év alatt 60 ezer szilíciumszeletet állít majd elő, almi 4,5 millió integrált áramköri elemnek felél meg. A magyar és a szovjet partnerek egy második gépsor vásárlásáról is előkészítették a szerződésit.

Somogy megyei néplap

Forrás: Somogyi Néplap/Arcanum

A második gyártósor avatásáról a Délmagyarország 1985. november 6-i száma számolt be. A cikk szerint új, nagy teljesítményű gyártósort avattak fel kedden a Mikroelektronikai Vállalatnál, s ezzel az 1981-ben minisztertanácsi határozaton alapuló elektronikai központi fejlesztési program mikroelektronikai beruházása — két szakaszban — jórészt szovjet gépek vásárlásával megvalósult.

A gyártóüzem kialakítására és a modern technológiák beszerzésére összesen kétmilliárd forintot fordítottak, a beruházással kapcsolatos kutató-fejlesztő munkákra 1,5 milliárd forintot költöttek. A program részeként Budapesten a Fóti úton egy meglévő épületben korszerű gyártócsarnokot alakítottak ki, ide telepítették a gépsorokat.

Tavaly adták át az első technológiai sort, amelyen jórészt számítástechnikai áramkörökhöz készítenek szilíciumszeleteket szovjet licenc alkalmazásával. A beruházás második szakaszában most egy másik szeletgyártó sort állítottak üzembe, amelyen híradástechnikai cikkekhez, így televíziókhoz, képmagnókhoz és méréstechnikai eszközök előállításához szükséges integrált áramkörök szilíciumszeletei készülnek majd NDK-beli licenc és saját fejlesztés eredményeként.

Így a vállalatnál évente összesen 12—15 millió áramköri elemet gyárthatnak, s ezzel az előállított típusokból ki tudják elégíteni a hazai felhasználók igényeit. Jelentős tételekben exportálni is fognak a szocialista országokba, s onnan cserébe más — nálunk nem készülő — áramkörök érkeznek. Az üzemavatáson részt vett Gábor András ipari miniszterhelyettes is és kitüntetéseket adott át a beruházás megvalósításában élenjáró dolgozóknak.

A Nógrád Megyei Hírlap 1985. november 26-án arról írt, hogy a Mikroelektronikai Vállalat és az Állami Fejlesztési Bank képviselői szerződést írtak alá, amelynek alapján a vállalat 42 millió forintos úgynevezett járadékköteles alapjuttatást kap a banktól anyagmegtakarítást célzó fejlesztéséhez.

A banki pénzből, illetve a vállalati saját forrásból a Mikroelektronikai Vállalatnál 52 millió forintos fejlesztést hajtanak végre a tranzisztorgyártásban. Jelenleg a tranzisztorok fémházát igen vékony — 0,7 mikronos — aranybevonattal látják el, hogy az meggátolja a korróziót. A fejlesztéssel korszerűsíteni kívánják a technológiát, olyan gépeket vásárolnak, amelyek segítségével az arany helyett nikkelt használnak fel a bevonat készítéséhez.

Az így elérhető anyagmegtakarítás értéke évi 23 millió forint, ami azt jelenti, hogy a fejlesztés a megtakarításból két év alatt megtérül. A fejlesztés igen rövid idő alatt megvalósítható, még ebben a hónapban megkezdik az új gépek beszerzését, illetve üzembe állítását, s a jövő év decemberében már be is fejezik a technológiaváltást.

Összefoglalás: a vállalat szovjet gyártósorokat vásárolt, amelyek még éppen megfeleltek a kor színvonalának, azonban nem voltak tekinthetők jövőbe mutató technológiának. Más kérdés, hogy a technológiával együtt járó iparkultúra megszilárdulásához elegendő lehetett.

Miközben sokan talán úgy gondolhatják, hogy a területen értelemszerű volt a szovjet technológia beszerzése, valójában ez ritka kivételnek számított Kelet-Európában.

A CIA iratai és hírszerző munkája alapján jól látszik, hogy a hasonló gyártósorok szinte kivétel nélkül amerikai, francia, japán, brit licenceken alapultak a szovjet érdekszféra európai országaiban is. Szovjet gyártósorra alig akadt példa a Szovjetunión kívül.

Mikromodul

A Délmagyarország 1985. április 19-én számolt be arról, hogy a mikroelektronikai kormányprogram célkitűzéseinek megvalósítását segíti egy új külkereskedelmi közös vállalat, a Mikromodul, amelyet a Mikroelektronikai Vállalat és az Elektvomodul Alkatrészkereskedelmi Vállalat alapított. A néhány hónapja működő vállalat tevékenységéről csütörtökön sajtótájékoztatót tartottak a közös vállalat vezetői a budapesti Fórum Szállóban.

A Mikromodul mindenekelőtt a Mikroelektronikai Vállalatnál készülő elektronikai alkatrészekből exportál, s vásárol hasonló termékeket a magyar feldolgozó ipar számára. Feladata a legkorszerűbb és legfejlettebb hazai technológiákat kiszolgálni elektronikai alkatrészekkel, s ezzel javítani a hazai alkatrészkínálatot. Ily módon elősegíti a műszer-, a híradástechnikai és az elektronikai ipar versenyképességét.

A Budapesti Műszaki Egyetem könyveiből tudható, hogy például Szigeti Árpád egyetemi hallgató (Villamosmérnöki Kar) 1985 november 11-16. között a Mikromodul Vállalat kiküldetésében a PRODUCTRONIKA’85 kiállításon, Münchenben tartózkodott. Tóth Endre egyetemi adjunktus lényegében ugyanekkor (bár ő csak 15-ig) Münchenben volt a Mikroelektronikai Vállalat képviseletében.

Borvendég Zsuzsa könyvében azt írja, hogy “a mikrocsipek gyártásához rendkívül bonyolult és drága technológiára volt szükség, ezért a terv az volt, hogy a termelés beindításához megvásárolnak egy olcsó, de elavultnak számító szovjet berendezést, amelyet két-három éven belül modern nyugati géppel cserélnének le.

A berendezések azonban embargó alatt álltak, a fejlett technológia megvásárlásához külön konspiratív eljárásra volt szükség, ezért „olyan elképzelés alakult ki, hogy egy tőkegyenge vállalatba kellene Svájcon keresztül betársulni, úgy, hogy azok szigorúan titokban tartanák, hogy a termék és kivitelezés Magyarországról származik.

Végül a szükséges berendezések beszállítására az EMO-val közösen létrehozták a Mikromodul nevű céget, amelynek pontos konstrukciója nem derül ki az iratokból. 1985 januárjának elejére tervezték az első, jelentős értékű szállítmány behozatalát az országba.

Egy nyugati felségjelzés alatt közlekedő kamionba rejtették a hamis fuvarlevéllel ellátott rakományt, vagyis a mikrocsipek gyártásához szükséges mérőautomatákat, azonban a „megfelelő legalizációs úti okmányok ellenére” a kamiont a belga–francia határon feltartóztatták, és a szállítmányt tételesen ellenőrizték. A Mikromodul első beszállítása ezzel meghiúsult, a berendezéseket elkobozták.”

Összefoglalás: az ÁBTL iratok alapján körvonalazható, hogy a szovjet technológia beszerzésével együtt folyamatos volt a konspiratív munka nyugati licencek és know-how beszerzésére.

Ebben a Mikromodul vállalatnak kiemelt szerepet szántak, azonban az már nem ismert, hogy mennyire volt eredményes a munkája, függetlenül az első szállítást érintő problémáktól.

Működésben

A vállalat – pusztán anyagi oldalon – rendkívüli módon nyereséges volt. Erre a Múlt-kor témával foglakozó riporterének nyilatkozó visszaemlékezések hívták fel a figyelmem. A termékeken óriási volt ugyanis a haszonkulcs.

Szerencsére elérhető egy táblázat az MSZMP Heves megyei Bizottsága 1985. december 7-i “Bizalmas!” üléséről amely alapján kijelenthető, hogy a tervezett éves nyereség – vállalati szinten – 400-700 millió forint között alakult.

táblázat

Összefoglalás: a visszaemlékezések szerint a Mikroelektronikai Vállalat rövid üzemi termelési szakaszában elképesztően nyereséges volt, amit a részletekben ismert vállalati költségvetés alátámasztani látszik.

Másik oldalról viszont a következő fejezetben felsorolt problémák kapcsán előre vetíthető, hogy egyáltalán nem egyértelmű, hogy a nyereségráta hosszabb távon is fenntartható lett volna, főleg a növekvő alapanyagárak, a később elégtelennek talált belső kereslet és a kommunista rendszer valutaéhségével összefüggő, várható lefölözések eredményeként.

A problémák

Noha a vállalat már 1984. december 31-től termelő vállalati státuszba került, a VI. ötéves tervidőszakban tervezett beruházásokat árfolyamváltozás, egyes berendezések embargó problémái miatt nem lehetett maradéktalanul határidőre befejezni. A legnagyobb beruházás – az elemgyár – 1985. decemberében fejeződött be. Így a termelésfelfutást csak 1986-ra tervezték (MSZMP VB 1986).

Kulcsfontosságú a gazdálkodást érintő problémák kapcsán a Szolnok Megyei Néplapban 1985. augusztus 1-én megjelent Mikroelektronika—fékekkel Kinek kell a hazai alkatrész? című cikk, amiből lentebb idézek.

Az 1981-ben megfogalmazott Elektronikai Központi Fejlesztési Program az alkatrész- és a berendezés- gyártó vállalatok számára összehangolt fejlesztést irányoz elő, ám abból sok minden nem teljesült. Mondhatjuk úgy is: a program első ötéves szakaszának végéhez közeledve már világos, az elképzeléseket maradéktalanul csupán a szakágazat koncentrált alkatrészgyártója, a mai felállásban — tehát a gyöngyösi gyárral együtt — 1983. január 1-től működő Mikroelektronikai Vállalat (MEV) teljesítette, a programban szereplő többi 16 vállalat nem.

Ám a lemaradásért elsősorban nem ők felelősek, hanem az időközben fokozottan kedvezőtlenné váló gazdasági környezet. Nyersebben szólva: számunkra jutott elég a fejlesztésre szánt pénzekből. A programból való elmaradás következményé: az elektronikai berendezésgyártók anyaggal és alkatrésszel való ellátása a reményekkel szemben enyhén szólva nem javult. A többnyire szűkös kapacitással bíró hazai szállítók monopolhelyzetben vannak, s azzal visszaélnek.

Megesik, hogy a szállító a kért határidő elmúltával igazolja vissza a megrendelést. A szocialista országok alkatrész kínálata szegényes, és átlagosan háromszor drágább a világpiaci árnál. Ráadásul a szállítási határidő legalább egy év. Az utóbbi időben a tőkés gyártók szállítókészsége számottevően romlott. Ma már a megrendeléstől számítva nem egy-két, hanem esetleg hat hónap múlva érkezik meg tőlük a kért anyag, és alkatrész, de előfordul, hogy a tőkés fél megszegi a szerződést.

Az alig megszületett MEV a lehetőségekhez képest figyelemre méltóan jó munkát végzett. Milliószám állít élő diszkrét félvezetőket és bonyolult integrált áramköröket. Fennállásának rövid ideje alatt saját meggondolásból kifejlesztett vagy harminc nagy bonyolultságú hibrid áramkört, másokkal, pontosabban a felhasználókkal együttműködve kifejlesztett ugyanezekből vagy húszat, és még csaknem tíz félvezető típust.

A MEV odáig jutott, hogy ma már olyan áramköröket képes előállítani, amelyek fogadására a hazai berendezésgyártók nincsenek felkészülve. Ha a központi program minden vállalatnál az eredeti elképzelések szerint alakul, úgy ilyen gond nem lenne. Ami a mikroelektronikai alkatrészek legnagyobb magyar előállítóját illeti, úgy látszik, a vállalat korábbi lendületes bővülése, korszerűsödése lelassul.

A fejlődést több akadály nehezíti. Példaként: az úgynevezett II. gépsor devizális és szerződés- kötési problémák miatt az eredeti elképzeléshez képest több hónappal később kezd termelni. Másként fogalmazva: a mikroelektronikai fejlesztés magyar letéteményese kénytelen fékekkel számolni, noha mindenki számára nyilvánvaló, hogy az iparág sorsa nem csupán az iparágé, hanem az egész országé.

A döntésre hivatottak egy részénél — a jelek szerint — most sem világos, hogy a mikroelektronikában mutatkozó minden késedelem újra és újra visszaveti országunkat a műszaki haladásban. Egy közelmúltban megtartott igazgatói értekezleten a vállalati vezetők majd mindegyike hangsúlyozta, nemcsak a fejlesztési pénzek szűkössége gátolja a program teljesítését. Akadályozza a fejlődést az is, hogy az iparág — ellentétben más országok gyakorlatával — korántsem élvez előnyöket más iparágakkal szemben.

Sorolhatnánk még sokáig, mely tényezők gátolják — a pénzszűkén kívül — a program teljesülését, a mikroelektronika térhódítását Magyarországon. E rövid írás azonban csupán annak megjegyzésére vállalkozhat, hogy célszerű volna ezeket megszüntetni. Változtatni kell a szabályozáson azért, hogy a fejlett országok és a közöttünk megmutatkozó különbségek korunk legfejlettebb technikájának alkalmazásában legalább ne nőjön tovább.

A cikket egy újabb követte a Bács-Kiskun Megyei Népújságban, augusztus 21-én, Mikroelektronika — fékekkel címmel. A már idézettel közös szövegezésén túl az olvasható még benne, hogy a jelen helyzetben tehát félő, a program egyensúlya nem úgy állítódik valamelyest is helyre, hogy az elmaradt vállalatok felgyorsítanak, hanem úgy, hogy a MEV lassít.

Mit lehet tenni, ha egyszer kevés a pénz? Egy közelmúltban megtartott igazgatói értekezleten a vállalati vezetők majd mindegyike hangsúlyozta, nemcsak a fejlesztési pénzek szűkössége gátolja a program teljesítését. Akadályozza a fejlődést az is, hogy az iparág — ellentétben más országok gyakorlatával — korántsem élvez előnyöket más iparágakkal szemben.

Milyen előnyökről van szó? Nem ingyenes támogatásról, hanem bizonyos terhek megszüntetéséről. A fejlett országokban adókedvezményben részesül az a berendezésgyártó, amelyik termékeibe a legkorszerűbbet építi be. Magyarországon pedig adó- büntetésben. Amely vállalat úgynevezett berendezésorientált, áramkört vásárol, az nem csupán magát az áramkört fizeti ki, hanem azzal együtt a tetemes adót is.

Ha a vállalat saját munkatársaival terveztet és készíttet el valamit, az után nem kell külön fizetni, az marad rezsiben. Ha külső cégtől (például a MEV- től) vesz egy kész áramkört, vele az eladó terheit is megveszi. Vagyis többletköltséget fizet, amivel mostanában már egyre inkább takarékoskodni kell.

A Bács-Kiskun Megyei Népújság 1988. november 16-i számában  megjelent egy interjú dr. Szentgyörgyi Zsuzsával, az Ipari Minisztérium akkori főtanácsosával, amely a mikroelektronikával foglakozott. Ebben arról is beszélt, hogy sokat halljuk, hogy elmaradottak vagyunk, a hátrányunk folyton nő. Ez sajnos igaz. Túlságosan lemaradtunk az elektronika fejlesztésében, különösen a mikroelektronikai technológiában.

A szakemberek már a hetvenes évek elején sürgetően vetették fel: építsünk mi is mikroelektronikai gyárat. Akkor még viszonylag olcsóbban lehetett volna belépni az integrált áramkört gyártó országok sorába. Ekkor ő is részt vett az előtanulmányokban, de sajnálattal látja, hogy késve és keveset értünk el. Kétségtelen, hogy az olajprogram fontos volt, hogy az olefinprogram is hasznot hozott. Ezeken túlmenően egy sor más területre ment el a már akkor is kevés pénz.

A nyolcvanas évek elején született egy határozat; integrált áramköröket előállító gyárat kell építeni. Csak hát erre sem jutott annyi pénz, mint amennyi kellett volna. Végül az egész gyárat bezsúfolták egy meglévő telephelyre. Ennek később sajnálatos következménye lett. Megépült a gyár, elkezdett üzemelni, azután nyolcvanhat közepén kigyulladt és leégett.

Összefoglalás: a dokumentumokból és a sajtóhírekből nem, de a visszaemlékezésekből kiderül, hogy az egész projekt (amellett, hogy így is költséges volt) olyan forráshiánnyal küszködött (és más kutatásokkal és beruházásokkal versengett), ami eleve magával hozott bizonyos kockázatokat.

Az viszont már a korabeli sajtóhírekből kiderül, hogy miközben a MEV termelékeny, addig a termékek potenciális hazai felvevőpiaca korlátozott volt, az nem fejlődött dinamikusan, az alapanyagok pedig részben nehezen voltak elérhetők, részben pedig jelentős spekulációk indultak a beszállítói árképzéseknél.

A nyereség lefölözése a korlátozott fejlesztési források alapján, egy ilyen ágazatban eleve versenyhátrányt jelentenek, miközben a megfelelő és hatékony termelékenység még eleve nem reális. Nekem úgy tűnik ráadásul, hogy a belső piac felvevőigénye már tervezett szinten is túlzott volt.

A tűz

A témakört szinte perc pontossággal feldolgozta a langlovagok.hu, írásukból idéznék pár gondolatot. A Mikroelektronikai Vállalat (Budapest IV. kerület, Fóti út 56.) “T” jelzésű csarnokában ütött ki a tűz, 1986. május 26-án. “6 óra 4 perckor Molnár Józsefné, a Mikroelektronikai Vállalat portása közvetlen tűzjelző telefonon jelezte a fővárosi IV-XV. kerületi tűzoltó-parancsnokság hírközpontjába a tüzet. A tűzjelzés alapja a gyengeáramú tűzjelző jelzése volt.”

Az elsőnek riasztott szerek 6 óra 10 perckor érkezetek a helyszínre és már kiterjedt tűzzel találták szemben  magukat. 6 óra 23 perckor a riasztási szintet a legmagasabb, V-re emelték. “Az oltást nehezítette a mérgező gázok és maró anyagok, valamint a tűz- és robbanásveszélyes, valamint a hő hatására felszabaduló mérgező gázok (xilol, cián, arzén) nagy mennyiségű jelenléte: nemkülönben az épület sajátos szerkezete

A tűzoltás teljes időtartama alatt fennállt a robbanásveszély. Két esetben nagyobb, hat esetben kisebb detonációjú robbanás be is következett. A légzőkészülékeket nem volt tanácsos egy percre sem mellőzni. De 9 óra 32 perckor Bartha alezredes már azt állapította meg, hogy a tűz lefeketítése megtörtént.

Alig fél óra múltán pedig, 10 óra 9 perckor az utóbbi idők legnagyobb kárral járó tüzének oltása befejeződött. 143 tűzoltó, 15  gépjárműfecskendő és 16 különleges szer csaknem négyórás megfeszített munkája eredményeképp eloszlott a sűrűn gomolygó füst a Mikroelektronikai Vállalat “T” jelű üzemcsarnoka fölül.”

Apró érdekesség, hogy 1991. február 28-án a Délmagyarország lapban egy olvasói reakció érkezett (BM Tűzoltóság országos parancsnoksága — Vágtölgyi József tűzoltó ezredes és Potoczky János tűzoltó százados aláírásával) a témakört korábban, Korondi Csaba alezredessel körbejáró cikkre.

Ebben az olvasható, hogy “nem tudhatom, hogy a példaként említett MEV tűzeseténél — melynél én személyesen jelen voltam — négy és fél év távlatából, közel 250 kilométer távolságból mit kell kis híján katasztrófa alatt érteni, de tájékoztatom, hogy a tűzoltók nem először, hanem kizárólag vizet, illetve habosított vizet használtak, és hála G. Hommel Veszélyes anyagok c. művének, nem féltek tüzet oltani arzén, cián, kénsav, sósav, salétromsav, ammónia, kloroform, foszfil, xilol társaságában sem. (…) A tűzoltók beavatkozását, tevékenységét ismerve és elismerve az MT, IpM, MEV vezetése köszönetét fejezte ki.”

Érdekesség, hogy két forrás is megemlíti, hogy az üzem rendelkezett automata tűzoltó berendezéssel, de az a baleset időpontjában épp nem működött, és noha az élesítésre készen állt, de egy megbetegedés miatt mégsem tudták azon a héten üzembe helyezni. Az nem ismert, hogy a tűz kialakulására tekintettel érdemi befolyása lett volna-e egy élesített rendszernek, de ez nyilván valószínűsíthető.

Összefoglalás: maga a tűzoltás a kor technológiai színvonalán rendkívül sikeresnek és gyorsnak mondható a véleményem szerint, jelentős részben az állománynak köszönhetően. Kisebb csoda, hogy nem történt tragédia és az ismert sérülésekkel meg lehetett fékezni a tüzet.

Nem ismerve a szakmai tapasztalatokat, az mindenesetre rendkívül meglepő számomra, hogy a tűzoltók ilyen gyorsan kiérkeztek (6 perc), mint ahogy az is, hogy ennek ellenére a tűz már ilyen mértékben kiterjedt volt.

A CIA 1986-ban, nem sokkal a magyar eseményeket követően készült elemzése szerint Romániában 1984 májusában, Csehszlovákiában 1985 augusztusában, Magyarországon 1986 májusában ütött ki tűz mikroelektronikai gyártást érintve, amely minden országban visszavetette a termelést, de kétség kívül Magyarországon a legsúlyosabban.

A reakció

Az első hírek már másnap megjelentek a médiában. A Tolna Megyei Népújság arról írt, hogy hétfő délelőtt a nagy erőket felvonultató tűzoltók megfeszített munkával eloltották a Mikroelektronikai Vállalat IV. kerület, Fóti út 56. szám alatti üzemcsarnokában keletkezett tüzet. A helyiségben — amelyben technológiai berendezéseket és gázpalackokat tároltak — a kora reggeli órákban, eddig ismeretlen okból csaptak fel a lángok. Az anyagi kár igen súlyos. A tűz keletkezésének okát a rendőrség szakértők bevonásával vizsgálja.

Ugyancsak kedden már olvashatók voltak a tűzeset további részletei is a Dolgozók Lapjában. A tűz oltása közben tizennégyen sérültek meg: tízen a tűzoltók, négyen pedig a vállalat dolgozói közül. A kórházba szállított sérültek közül kettőnek súlyosabb az állapota. Bognár Sándor ipari miniszterhelyettes elmondta, hogy a jelenlegi becslések szerint a kár egymilliárd forintra tehető. A 2000 négyzetméteres acélszerkezetű csarnokban szinte teljesen tönkrement két gépsor, melyekkel félvezetőkhöz szükséges, úgynevezett chip-eket gyártottak. A tűz okát egyelőre nem ismerik.

A kevés elérhető hiteles korabeli dokumentumok egyike az MSZMP BP VB 1986. május 28-i ülésének jegyzőkönyve, amelyen Grósz Károly is részt vett. Az ülésen résztvevőket a napirendi témák mellett, szóban tájékoztatta Köteles Zoltán és Konczer István a Mikroelektronikai Vállalatnál történt tűzesetről és az ezzel kapcsolatban tett intézkedésekről.

A tájékoztatót a VB tudomásul vette. Köteles Zoltán még ezen az ülésen kérte a VB hozzájárulását, hogy június 2-án egy napra Moszkvába utazhasson a Hírközlési Világnap alkalmából rendezett kiállításra és tárgyalásra. A “Szigorúan Bizalmas!” minősítésű jegyzőkönyv szerint az ülésen részt vett a Népszabadság és az Esti Hírlap képviselője is.

Ugyanezen a napon a megyei lapok többségében, így a Szolnok Megyei Néplapban is megjelent egy rövid hír arról, hogy a Mikroelektronikai Vállalat félvezetőelem-gyártó üzemében keletkezett tűz eloltását követő 24 órában történtekről tájékoztatta az újságírókat kedd délután Bognár Sándor ipari miniszterhelyettes, a tűzeset következményeinek rendezésére alakult minisztériumi operatív bizottság vezetője.

A Pest Megyei Hírlap ezen a napon arról írt, hogy az Ipari és a Külkereskedelmi Minisztérium, valamint az Országos Anyag- és Árhivatal képviselői kedden megtárgyalták a tűzeset miatti terméskieséssel érintett elektronikai ipari vállalatok alkatrész ellátásának, tehát a folyamatos termelés és az exportkötelezettségek teljesítésének teendőit.

Döntésük szerint szocialista és szükség esetén tőkés importból is beszerzik az alkatrészeket. Az érintett vállalatok bevonásával csütörtökig mérik fel az importigényeket, s a Külkereskedelmi Minisztérium gyorsított eljárással e hét végéig megadja a behozatali engedélyeket. Az import-alkatrészek beszerzésének összehangolásával az Elektromodul Vállalatot bízták meg. Az Ipari Minisztérium több ország vállalatától már jelzést kapott arról, hogy szívesen segítenek soron kívüli szállítással.

Elmondta, hogy a megsérült üzemrészben a Kohó- és Gépipari Tervező Vállalat statikai szakemberei felülvizsgálták az épületet, kijelölték a megerősítendő szerkezeteket és az omlás- veszélytől mentes útvonalakat, amelyeken a tűz okait vizsgáló szakértők folytathatják munkájukat.

A Somogyi Néplap 1986. június 6-i számában az olvasható, hogy a Minisztertanács az ipari miniszter tájékoztatója alapján tudomásul vette, hogy az illetékes szervek vizsgálatát folytatnak a Mikroelektronikai Vállalatnál történt tűzeset körülményeinek és felelőseinek a felderítésére, s annak eredményéről külön jelentésben adnak számot. A Minisztertanács egyidejűleg elrendelte a tűzvédelem helyzetének általános felülvizsgálatát és a hatásosabb védekezéshez szükséges intézkedések kidolgozását.

A lap 1986. augusztus 15-i száma szerint pedig a Minisztertanács tárgyalt a fejlesztési programokról, ezen belül is arról, hogy Mikroelektronikai Vállalatnál történt májusi tűzeset alapvetően befolyásolja az iparág fejlődését. Mint ismeretes a mintegy 2 milliárd forint értékű szilíciumszelet- gyártósor megsemmisült. A szakemberek most dolgozzák ki az elpusztult gyártósor pótlására vonatkozó tervet.

A Tolna Megyei Népújság 1986. szeptember 9-i számában az jelent meg, hogy Marjai József a kormány nevében köszönetet mondott a Mikroelektronikai Vállalatnál történt tűzeset következtében előállt károk mérsékléséhez nyújtott hathatós és gyors csehszlovák segítségért.

A Déli Hírlap 1986. június 5-én arról írt, hogy kormány ülését követő szóvivői értekezleten Bányász Rezső egyebek mellett elmondta: a Mikroelektronikai Vállalatnál pusztított tűz ellensúlyozására a jövőben egy hazai és egy magyar—szovjet közös vállalat együttesen fogja gyártani a félvezetőket. Ez megjelent a Délmagyarországban is annyi kiegészítéssel, hogy a félvezető alapú, szilícium-bázisú alkatrészellátást csak többlet tőkés-importtal tudtuk biztosítani.

Egy, az MSZMP BP VB. 1987. június 24-i ülésén lehangzott szóbeli beszámoló szerint a Mikroelektronikai Vállalatnál néhány hete üzembe helyzetek egy olyan kísérleti elemgyártó sort, amely jelenleg évi húszezer szelet előállítására képes, de ezt folyamatosan bővítik. Azt tervezik, hogy egy hazai és egy magyar-szovjet közös vállalat együttesen évi 180 ezer szeletet gyárt, s így fedezné a félvezetők iránti szükségletet. Az új mikroelektronikai komplexum kialakításával összefüggő előkészületek megkezdődtek.

1987 augusztus 26-án a Pest Megyei Hírlap (és az Észak-Magyarország) viszont arról írt, hogy az Országgyűlés ipari bizottsága előtt az iparügyért felelős miniszter arról beszélt, hogy a Szovjetunió a hazánkkal folyó vállalati együttműködések bővítésére közös mikroelektronikai vállalat magyarországi létesítésére tett ajánlatot.

Ennek ellenére az Országgyűlés 1987. szeptember 17-i ülésén Bíró Miklós arról beszélt, hogy a Mikroelektronikai Vállalatnál tavaly nyáron bekövetkezett tűzeset a fejlesztést súlyosan érintette. Igen aggasztó, hogy tudomása szerint a rekonstrukció nem kezdődött el. A kormány munkaprogramja problémamegoldási elképzelésének megítélésében volt bizonytalan. Még akkor is, ha figyelembe vette, hogy Az ipar szerkezetátalakítási feladatai című anyag munkáiban, mint az ipari bizottság tagja, kezdettől fogva részt vett.

Egy MTI közlemény 1988. február 18-án arról számolt be, hogy a Mikroelektronikai Vállalat és a szovjet Műszaki Fejlesztő-Gyártó Tudományos Központ Intermos néven hozott létre vegyes vállalatot, az együttműködés célját azonban már nem határozta meg.

A Pest Megyei Hírlap 1989 október 19-én arról írt, hogy nagy riadalmat okozott a fóti Vörösmarty Tsz tagjai között az a hír, miszerint a termelőszövetkezet földjéből közel 30 hektárt kihasítanak, s ezen a területen kap helyet az újjáépülő Mikroelektronikai Vállalat épülete. Az idős parasztemberek tiltakoztak az ellen, hogy őseik földjén egy környezetszennyező beruházást hozzanak létre.

Dr. Kovács Árpád, a Vörösmarty Tsz elnöke elmondta, hogy a termelőszövetkezet nem akarja eladni az ominózus földterületet. Amennyiben a számítógépes memória-egységet gyártó szovjet—magyar közös vállalat létrehozása népgazdasági érdek, úgy az állami szervek indítsák meg a kisajátítási eljárást. A jogi procedúra végén eldőlhet, hogy a 6,5 milliós beruházást hol valósítják meg, hiszen ez nem csak a Tsz és a Mikroelektronikai Vállalat közös ügye.

Összefoglalás: az ügy a korabeli hírekben többé-kevésbé objektíven jelent meg. Összességében, a véleményem szerint, nem igaz, hogy a rezsim akár az esetet, akár annak súlyosságát (itt esetleg a lehetséges környezeti ártalmak tekintetében volt talán dezinformatív), akár annak gazdasági hatásait illetően elhallgatott volna valamit a közvélemény elől.

A kiútkeresés, az alternatív beszerzési csatornák feltárása azonnal megkezdődött, mint ahogy folyamatos volt annak a kommunikációja, hogy a megsemmisült kapacitást egy magyar-szovjet vegyesvállalat fogja pótolni. Másik oldalról, a kevés rendelkezésre álló információ alapján, nem valószínűsíthető, hogy a kormány valaha is jelentősebb erőfeszítéseket tett volna a gyártósorok pótlására.

A CIA elemzései arra számítottak, hogy a gyártási kapacitás visszaállítására még teljeskörű állami támogatás esetén is legalább két évet kellene várni, valójában azonban ezt szinte kizártnak tartották.

Az utólag akár szubjektív élményként is kijelenthető, hogy a lakosság számára nem volt érezhető beszerzési probléma, legalábbis az átlagos igények kielégítése erejéig. Nem találtam olyan forrásokat, amelyek arra engednének következtetni, hogy a kapacitás megszűnte nagyobb fennakadásokat okozott volna ipari területen, de ezt nem lehet ez alapján kizárni.

Az eset megítélése kapcsán szerintem nem megkerülhető, hogy a tűzeset időpontjában a véleményem szerint bizonyos szinteken már reális lehetőségként kezelték és szerveződött a rendszerváltoztatás koncepciója, ami eleve kérdésessé tehette bármilyen költségesebb magyar-szovjet kooperáció elkezdését.

A következmények

Az talán vita nélkül állítható, hogy ráirányult a tűzvédelem ügyére a Minisztertanács figyelme. 1986. augusztus 26-án a Somogyi Néplap (1986. augusztus 13-án az Észak-Magyarország) arról írt, hogy a Minisztertanács szigorú határozatainak fényében a tűzvédelem nem másodrangú és szigorúbb ellenőrzések várhatók a területen. Ennek előfutáraként több lap is írt a tűzesetekkel kapcsolatos általános problémákról (mindig említve a MEV tüzét), például 1986. július 31-én a Népújság is.

1986. augusztus 29-én a Dolgozók Lapja iparbiztonsági fórumról számolt be úgy, hogy miközben népgazdaságunk óriási erőfeszítéseket tesz a társadalmi termelés bővítésére, a nemzeti jövedelem gyarapítására, addig a tűz pillanatok alatt semmisít meg milliárdokat, illetve ezeknek a törekvéseknek a lehetőségeit, így lobbant el szinte órák alatt a Mikroelektronikai Vállalat leégésénél az a reményünk, hogy a közeljövőben „a témában” versenyképesek lehessünk a világpiacon.

tűzbiztonság

Forrás: Dolgozók Lapja/Arcanum

A Mikroelektronikai Vállalatnál 1987-ben már megkezdődött a lassú leépítésként is értelmezhető létszámstop. Erről a Népújság június 16-i cikke mutat rá: az üzemgazdasági főosztály vezetőjét, Kovácsszegi Lászlót kerestük meg az ügyben: Munkakönyvét nem adtunk senkinek sem a kezébe — hangzott a felelet.

Tehát létszámot nem akarunk csökkenteni, de előbb-utóbb azzal számolunk. Ha valaki el akar hagyni bennünket, nem tartjuk vissza. Helyébe csak akkor veszünk fel új személyt, ha arra a munkakörre nélkülözhetetlenül szükségünk van.

A hazai gyártás hiányáról és annak következményeiről már 1988 január 14-én cikkezett a Dolgozók Lapja. Mint írják: a mikroelektronikában lemaradásunk még nagyobb. Sok vajúdás és még több huzavona után fogadtuk csak el 1981-ben az elektronikai alkatrészprogramot. Az úgynevezett passzív és elektromechanikus alkatrészek gyártását a nehéz VI. ötéves terv elején indítottuk el. Így nem csoda, hogy lemaradásunk tovább nőtt.

Tetézi még a bajt, a Mikroelektronikai Vállalatnál — 1986. májusában — keletkezett tűz, ami lényegében egy évi, 120 ezer szelet kapacitású, közel 2 milliárd forint értékű komplex elemgyárat pusztított el. Talán nem titok, hogy a felhasználók csak olyan végterméket tudnak gyártani, amilyen az alkatrész- bázis. A félvezetőgyártásban a lassú leszakadás továbbgyűrűzött a felhasználókra.

A tűzeset következményei iparbiztonsági szinten messzire nyúltak. A Pest Megyei Hírlap 1989. április 27-én egyenesen arról írt, hogy “Bombán ül a város.” A Vác Városi Tanács V. B. igazgatási osztálya ugyanis április 21-én büntető feljelentést tett a városi ügyészségnél a Chinoin Vállalat vezérigazgatója, Bihari István, valamint a Mikroelektronikai Vállalat vezérigazgatója, dr. Balogh Béla ellen. Az ügyet a Legfőbb ügyészség később saját hatáskörébe vonta.

Chinoin váci telepén végzett vizsgálat elsősorban azoknak az anyagoknak a sorsára kívánt fényt deríteni, amelyeket a Mikroelektronikai Vállalat az üzemi katasztrófa után kénytelen volt budapesti telephelyéről elszállítani. A palackok részben üresek, részben kevésbé vagy igen veszélyes anyagokat tartalmaznak, és a telepen lezárt színben vannak elhelyezve, mely aránylag könnyen hozzáférhető, mivel a rács felett bárki bemászhat.

A telepen polgári fegyveres őrség nincs. A legveszélyesebb palackok (foszfin) közben könnyen elvihetők, és bármilyen méretű zárt épületben beláthatatlan katasztrófa (robbanás, tömeges halálos mérgezés) okozására alkalmasak, a nyomáspróbák érvényessége pedig egy éve lejárt.

Összefoglalás: az iparbiztonsági területeken végigfutott egyfajta megújulás, amely nyilvánvalóan pozitívan hathatott a tűzbiztonságra. Mindazonáltal nem ismert számomra, hogy tartós és mély változásokat hoztak volna az 1985-1986-os év tűzesetei.

A Mikroelektronikai Vállalatnál lassan megkezdődtek az elbocsátások, mint ahogy a mikroelektronikai területen a magyar lemaradás lényegében behozhatatlanná vált, vagy legalábbis olyan költségessé, amelynek a megfinanszírozására a továbbiakban nem volt reális esély.

A pénz

A hazai biztosítási “piac” is foglalkozott a tűzesettel. A Déli Hírlap egyik 1986. decemberi számában a Hungária Biztosító képviselője arról beszélt, hogy a beton és acél világában mintha kevésbé félnénk a fűztől, mint korábban. Holott az utóbbi időben számos helyen okozott a tűz nagy kárt, a Mikroelektronikai Vállalatnál például 2 milliárd (!) forintot.

Az üzemet az esettel foglalkozó írások szerint a Lloyd 50.000.000 dollárra biztosította, ami akkori értéken körülbelül 2-2.5 milliárd forintnak felelt meg. A biztosító vizsgálata aligha lehetett problémamentes, vagy épp egyszerű, hiszen egy egyedi szovjet gyártósor értékét és a biztosítási esemény okait kellett az ügyre – ha előbb nem – utólag biztosan rádolgozó állami szereplők “felügyelete” mellett meghatározni.

Ezzel összefüggésben gyakran felmerül  dr. Valkó Ágnes neve, aki állítólag az előtt halt meg viszonylag fiatalon, hogy a Lloyd vizsgálója meghallgathatta volna. Ebből csak annyi jelenthető ki teljes bizonyossággal, hogy valóban a “HIKI”-ben dolgozott, és valóban 1987-ben, 40 évesen halt meg.

A hivatalos vizsgálat végül állítólag azzal zárult, hogy egy “műszaki berendezés rendellenes működése miatt keletkezett rövidzárlat” miatt ütött ki a tűz az üzemben. A “Fejezetek a magyar mikroelektronika történetéből” című könyvben az olvasható, hogy “a tűz fő okát Mlinkó Tamás (Villamosipari Kutatóintézet), az igazságügyi szakértő abban látta, hogy a mennyezetbe épített szellőző ventillátorok szerelésénél az osztrák fél a náluk szokásos, a magyar előírások szerint tiltott, megoldást alkalmazott, nevezetesen a fázistoló kondenzátorokat vízszintesen helyezték el. Egy meghibásodott kondenzátorból kipattanó szikra gyújtotta be az éppen alatta, szintén a szabályokat megszegve, tárolt használt acetont.”

Az MSZMP BP PB számára készült, B/PB/32/1984.XII.13. számon iktatott (vagyis a tűz előtt két évvel elmondott) szóbeli kiegészítésben, amely Békesi Lászlótól származik, egy rendkívül érdekes információ hangzik el a Mikroelektronikai Vállalat szellőztető rendszere kapcsán.

Arról beszélt, hogy mégsem nyugodhatunk bele abba, hogy a hazai felhasználók számos esetben akkor is tőkés importra kényszerülnek, ha a termék előállítására a magyar ipar is képes. A Mikroelektronikai Vállalat igényes technológiájához úgynevezett tisztaszoba rendszer megteremtésére volt szükség.

Ezeket az igényeket szerinte a MEDICOR is képes lett volna kielégíteni, hiszen hasonló megoldásokat alkalmaz nagy sterilitású műtők elhelyezésekor. A Mikroelektronikai Vállalat mégis tőkés importból kényszerült beszerezni a szükséges berendezéseket és építőelemeket, mert a MEDICOR exportérdekeltségére hivatkozva hazai szállításra nem vállalkozott.

Gyulai József MTA tag, 2005-ben, a Magyar Tudományban azt írta, hogy “a folytatásként létrehozott Mikroelektronikai Vállalat 1985-ös (sic!) tűzesetét követően azonban kudarcba fulladt minden, már csak azért is, mert az akkori kormány a Lloyd Biztosítótól (igen: a gyárat gondosan és jó helyen biztosították!) kapott nagy összeget nem a szakmába forgatta vissza. Tetézte mindezt azzal, hogy helyt adott olyan destruktív és – napjainkra is tanulságos – vélekedéseknek, miszerint jó, hogy leégett a hazai gyár és a biztosító fizetett, mert úgysem volt korszerű – ami így nem is volt igaz.”

Összefoglalás: az egész ügy legizgalmasabb kérdései a biztosításhoz kapcsolódnak. Meglepő vagy sem: a biztosításra szinte semmilyen utalást nem találtam a “konteós” oldalakat és a visszaemlékezéseket leszámítva.

Ennek összegszerűsége kapcsán ugyancsak sok a bizonytalanság, az pedig főleg nem ismert, hogy ha valóban 50.000.000 USD volt, akkor az a teljes biztosítási összeg volt-e, vagy sem. Összességében egyébként az sem ismert, hogy ki volt a biztosított, és ki volt a biztosítási összeg kedvezményezettje.

Ha elfogadjuk tényként az igazságügyi szakértő jelenleg valódinak ismert véleményét, akkor rendkívül furcsa lenne, hogyha az üzemen kívüli automata oltási rendszert és a szabálytalanul tárolt vegyi anyagot (aceton) figyelembe véve is a teljes kártérítési összegre lett volna jogosult a biztosított.

Az 50.000.000 USD tényleges jogosultja is kérdéses számomra, tekintettel a MEV sajátos vállalati helyzetére, illetve arra, hogy szinte senki sem veszi számításba, hogy egyáltalán nem ismert a szovjet gyártósorok ellentételezési csomagja.

A magam részéről kizártnak tartom, hogy ekkora összegben a magyar-szovjet relációban az ellentételezés egy éven belül már meg is történt volna, de kizárni ettől persze még nem lehet. Nem ismert az ellentételezés elszámolási alapja sem, de feltételezem, rubel volt.

Nem láttam elemzéseket arra vonatkozóan sem, hogy 50.000.000 USD valójában sokkal nagyobb értéket képviselt, semmint annak egyszerű forintosítása, hiszen a forint dollárra való konvertálása elképesztő mennyiségű konspiratív és egyéb munkát igényelt akkoriban, így annak valódi költsége valójában jóval magasabb volt, más szóval az USD akkoriban “aranyat” ért.

Érdekesség, és szerintem a biztosítási esemény és összeg kapcsán értelmezendő kérdés még a tűz tényleges kiváltó valódi oka, a hibás, vagy hibásan beépített kondenzátor. Az ugyanis immáron két forrásból is megerősített, hogy a tisztaszoba rendszert (feltételezem ennek része a szellőztető rendszer is) nem egy magyar beszállító hozta létre, annak ellenére, hogy képes lett volna rá (MEDICOR), hanem egy osztrák vállalkozás.

Így a tűz kiváltó oka pedig végül épp egy olyan, nyilván arányaiban csekély méretű projektrészen keletkezett, aminél nem magyar vállalkozásnak kellett helytállni az esetleges kártalanítás kapcsán, hanem egy tőkés országbeli vállalatnak.

Önmagában egyébként nem lenne meglepő számomra, ha a felelősség kérdése azért lett volna nyitva hagyva, mert a Lloyd eljárása vélhetően még 1987-ben is zajlott és az vizsgálati eljárás érdekei ezt megkívánták.

Később a közérdeklődés nyilván alábbhagyott az eset kapcsán, amikor pedig megtörtént a kifizetés, akkor talán nem tévedés feltételezni, hogy a befolyt összegnek már rég megvolt a helye a rendszerváltoztatás körüli valutaéhség valamelyik útvesztőjében (ha nem eleve a szovjet gyártósorok kifizetése történt meg belőle).

 

Borítókép: MTI/Pest Megyei Hírlap/Arcanum

A cikkhez ITT lehet hozzászólni. Ha tetszett, ne maradj le a következőről:

Ajánlott tartalom

Továbbiak:Informatika