C-130J

Kicsit messziről indítva azért, mert ha valóban a C-130J beszerzése lenne a döntéshozók szándéka, akkor már itt kellene lennie. Régóta itt kellene lennie. Amiért pedig nincs itt, annak oka van. A magam részéről továbbra is azt gondolom, hogy a brazil KC-390-es repülőgép komolyan esélyes a nyilvánosság kizárásával zajló tenderen. Néhány tényezőt azonban érdemes lehet áttekinteni a Lockheed Martin által gyártott C-130J esetleges beszerzése kapcsán. És úgy általában, bármilyen Lockheed Martin termék beszerzése kapcsán.

Esélylatolgatás

Az első tényezőről csak röviden. Egyfelől a Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat Felderítő Szemle 2020/1 számában jelent meg egy érdekes számolás, amely szerint még legalább hat katonai szállító repülőgép várható, szemben a spekulációk által várt három példánnyal. Ebben az esetben 3 darab C-27J/C-130 és 3 darab (K)C-390/A400M első ránézésre lefedhetné az igényeket. A véleményem szerint azonban ennek a megvalósulása nem reális.

A második tényező, hogy David Cornstein budapesti amerikai nagykövete azt mondta, hogy Magyarország hamarosan jelentősen csökkentheti függését az orosz gázbehozataltól, egyrészt jól haladnak a tárgyalások arról, hogy Magyarország gázt vásároljon az amerikai ExxonMobil romániai tengeri gázmezőiről, illetve a horvátországi krki tengeri terminálból is venni fogunk amerikai cseppfolyósított palagázt.

Ebből a krki terminálon keresztüli Shell üzlet megköttetett.

Emellett azt is elmondta, hogy egymilliárd dolláros fegyverüzletet készül kötni a két ország a Lockheed Martin repülőgépgyártóval, és hasonló nagyságrendű védelmi beszerzésről folynak tárgyalások egy általa meg nem nevezett másik céggel, amelyet a Direkt36 forrásai a rakétagyártó Raytheonként azonosítottak be.

Ebből a Raytheon üzlet megköttetett.

A Shell viszont nem amerikai érdekeltség (amerikai eredetű palagázt persze ettől még szállíthat), a Raytheon által gyártott AMRAAM rakéták eddig is rendszeresítve voltak. Úgy tűnik tehát, hogy a potenciális amerikai üzleti lehetőségekből egyelőre nem realizálódott valamennyi, ideértve azt a kérdést is, hogy a Lockheed Martin milyen megrendelésre számíthatott.

Kézenfekvő lenne a C-130J-re gondolni, ami ráadásul a megismert költségkeretekbe is beleférhet, akárcsak valamilyen termék, a légvédelem/rakéta üzletágból (Javelin (bár a Magyar Honvédség közeljövője az izraeli Spike nélkül szerintem ma már szinte elképzelhetetlen), HIMARS stb.), más viszont aligha.

Hogy mi lesz az eddig nem realizált üzletekkel, azt talán csak David Cornstein tudja, aki azonban hamarosan átadja a helyét, és a jelekből sejthető, hogy az amerikai adminisztráció változása esetén minden jövőbeli amerikai üzlet hirtelen más politikai keretek közé kerülhet. Érdekes tényező még, hogy úgy tűnik, hogy a Lockheed Martin központjából is olvasták a szállító repülőgépek beszerzésével foglalkozó írásomat.

A biztos befutó

Az biztos, hogy a C-130-as gépek rendszeresítése már annyiszor felmerült a Magyar Honvédségben, hogy talán az a kisebb csoda, hogy eddig nem történt meg. Már nem találtam meg a forrást, de talán egy ezredfordulós Aranysasban olvastam először, hogy az amerikai, konzervált C-130-osokból érkezett néhány darabra felajánlás (valamikor, talán a 2000-es évek elején?), és emlékeim szerint talán csak a reaktiválással, valamint a rendszeresítéssel járó költségeket kellett volna a magyar költségvetésnek állni, de végül nem lett belőle semmi, mondván nincs rá pénz.

Szarvas László mérnök ezredes cikke alapján tudható, hogy még 2010 előtt körvonalazódott egy kanadai ajánlat is, használt C-130H típusú katonai szállító repülőgépek 2010-től történő eladására. Erről a lehetőségről annyit lehet tudni, hogy soha nem realizálódott.

Állami Légiszállító Flotta

Azután van egy “elfelejtett” közbeszerzési eljárás, amit a HM Fegyverzeti és Hadbiztosi Hivatal írt ki 2013.06.05-én. A beszerzés tárgya az “Állami Légiszállító Flotta – szállítógép beszerzés, a hozzá tartozó kiképzéssel és induló alkatrész készlettel” volt. A beszerzési eljárás dokumentációjáért 1270 EUR-t kellett fizetni. Az ilyen területen megszokott, éveken át tartó eljárásokhoz képest meglehetősen ambiciózusnak tűnik, hogy az ajánlattételi határidő 2013.07.01 volt. A tenderre két változatban lehetett jelentkezni:

1. változat:
2 darab személyszállító repülőgép + 1 darab személyszállításra alkalmas teherszállító repülőgép a kapcsolódó földi támogató berendezésekkel- és rendszerekkel és kiképzési szolgáltatással.

2. változat:
1 darab személyszállító repülőgép + 2 darab személyszállításra alkalmas teherszállító repülőgép a kapcsolódó földi támogató berendezésekkel – és rendszerekkel és kiképzési szolgáltatással.

Ez ajánlatok értékelésének szempontjai/súlyszám:

  • repülőgép beszerzési ár/60
  • repülőgép állapota a hátralévő életciklus alapján/20
  • szállítási idő hetekben (a közelebbi időpont a jobb)/5
  • képzési költségek/5
  • földi kiszolgáló berendezések beszerzési ár/10
  • földi kiszolgáló berendezések beszerzési ár/10
  • további előnyök/6

És, hogy mindez hogyan kapcsolódik a C-130-as kérdésköréhez? A véleményem szerint leginkább úgy, hogy a nyilvánvalóan használt repülőgépekre vonatkozó ajánlatkérés szempontjai miatt (az eredeti gyártó engedélye burkolat nélküli repülőtereken való alkalmazáshoz, legalább 1 vagy 2 repülőgép felszerelése póttartállyal, az eredeti gyártó engedélye önvédelmi rendszerek (besugárzásjelző-, rakéta közeledésre figyelmeztető és zavarórendszerek) beépítéséhez, meredek megközelítési képesség) feltételezhető egy, a C-130-ra vonatkozó, esetleges ajánlat sikere.

A közbeszerzési eljárás viszont eredménytelenül zárult. Azt is tudni lehet, hogy az amerikai MC-130-as egységek előszeretettel bújócskáztak a magyar MiG-29-esekkel, tehát a típus egyáltalán nem volt ismeretlen (de nyilván számtalan egyéb misszióban is megismerhető volt az egyébként rendkívül elterjedt típus). Az tehát egyértelmű, hogy bár többször is szóba került a C-130 rendszeresítése, és gyakorlati tapasztalatokat is szerezhettek a magyar katonák vele, az végül soha nem történt meg, sem 2010 előtt, sem utána.

A fent részletezett, sikertelen közbeszerzési eljárás a mai napig annyiban érdekes lehet, hogy a beszerzés előtt álló típus kiválasztásának szempontjai legalább részben hasonlók lehetnek (hivatalosan eddig megjelent információk szerint ilyen szempontok még: légi utántöltésre képes, rámpás katonai szállító repülőgépek beszerzése várható).

A Jones-levél

A Lockheed Martin sikertelenségének általam vélelmezett oka egészen 1999 májusáig (valójában legalább 1995-ig, vagy talán még messzebb) nyúlik vissza, amikor három fideszes politikai államtitkár és 31 fideszes és kisgazda politikus (a különböző híradások 30-32 aláíróval jelentek meg) a Lockheed Martin cég egyik középvezetőjét ajánlotta az USA következő budapesti nagykövetének – írta akkoriban a Magyar Narancs.

A levél – amit a Népszava szerzett meg – mindenkit meglepett, különösen Peter Tufo akkori nagykövetet, akivel mindenki meg volt elégedve, állítólag maguk az aláírók is. “A levélnek magának nem is sok értelme volt, hiszen Steven M. Jones nagykövetként nem képviselhetné az Lockheed Martin érdekeit.” Ilyen érdek volt – többek között – az akkoriban 1,5 milliárd dollárosra becsült magyar vadászgéptender kapcsán, a Lockheed Martin által gyártott F-16-os sikere, amelyet szinte minden szakértő biztosra vett.

A gyorsan terebélyesedő botrány hatására az érintett államtitkárok, Selmeczi Gabriella és Balsay István nem sokkal később benyújtották a lemondásukat, a harmadik aláíró, Gyuricza Béla altábornagy (a Miniszterelnöki Hivatal védelmi és nemzetbiztonsági ügyekkel foglalkozó politikai államtitkára) menesztése csak azért nem történt meg, mert a botrány kirobbanásakor a kormányfő katonapolitikai tanácsadója már a Honvéd Kórház intenzív osztályán feküdt, nem sokkal később elhunyt.

Orbán Viktor miniszterelnök a lemondásokat elfogadta. Döntését azzal indokolta, hogy noha teljes mértékben elégedett mindkettejük addigi munkájával, a fontos poszt birtokosai államvezetési, szakmai hibát követtek el, amikor az aláírás előtt megfeledkeztek a kötelező egyeztetési eljárási rendről. A levél megszerzésének és az ügy felgöngyölítésének részletei Dési János (1996–2002 között a Népszava rovatvezetője, majd vezető szerkesztője): A láthatatlan légiós c. könyvében olvashatók, de a fejezet itt is elérhető.

A levél forrása titokban maradt, és “természetesen” felmerült a gyanú, hogy annak tartalmát valaki módosította, illetve az érintettek végig tagadták, hogy a levél valaha is elküldésre került volna, illetve, hogy azt pontosan a később vélelmezett címzetteknek szánták. Lényegét tekintve azonban kijelenthető, hogy a legfontosabb tartalmát illetően a levél egészen biztosan valóban létezett, és ez már önmagában politikai szándékot feltételez.

Egészségügyi problémák

Az ügynek azonban legalább két további rétege is volt. Az egyik, hogy 1999 júniusában már meg is szűnt a Miniszterelnöki Hivatalon belül ködő tb-alapokat felügyelő titkárság, amelyet a botrány kirobbanásáig Selmeczi Gabriella államtitkár vezetett. Az a Selmeczi Gabriella, aki a sajtóhírek szerint „bizalmas” barátságban volt Rónai Gáborral, a Lockheed Martin magyarországi kirendeltségének munkatársával.

Ez önmagában is érdekes (az aláírás miatt), de a második réteget igazából az jelenti, hogy a Lockheed Martin érdekelt volt, és korábban sikertelen ajánlatot is tett az utóbb Selmeczi Gabriella által felügyelt OEP egyik informatikai rendszerének kiváltásában kiírt tenderen is. Jánosi Ferenc, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár akkori informatikai főigazgató-helyettese azonban cáfolta, hogy Selmeczi Gabriella, akkor már lemondott államtitkár üzletet próbált volna szervezni a Lockheed Martin részére.

Az viszont kiderült, hogy az előző vezetés alatt, az egészségbiztosítás önkormányzati irányítású időszakában, informatikai fejlesztésre az amerikai cég valóban tett ajánlatot az OEP-nek, de azt végül nem fogadták el, és  végül komolyan nem is tárgyaltak arról. “Jánosi Ferenc kijelentette: nagy jelentőséget tulajdonít annak, hogy az OEP informatikai hálózatának fejlesztését magyar szakemberekre bízzák, mert ők ismerik a hazai egészségbiztosítási viszonyokat.” Az érintett adatvagyon aligha megbecsülhető értékű lehetett.

A kormány “természetesen” kivizsgálta az esetet és megállapította, hogy nem merült fel olyan adat, amely az államtitkárok anyagi érdekeltségére utalna, és a vizsgálatok lefolytatása után az alábbi tényállást állapította meg. “A három politikai államtitkár két példányban aláírt egy levéltervezetet, amely Steve Jones következő ciklusra való nagyköveti posztra való jelölését támogatta. Az aláírást követően a két eredeti példány egyikét sem küldték el a címzettnek, mert aggályok merültek fel a levéltervezet tartalmát illetően.”

“Selmeczi Gabriella a Népszava cikkét követően állapította meg, hogy az eredeti szándék ellenére a két példányt nem semmisítették meg. A fellelt eredeti iratokat átadta a nemzetbiztonsági szolgálatokat irányító tárca nélküli miniszternek. Bebizonyosodott, hogy a két eredeti példány egyikét sem küldték el.

Az államtitkárok közvetlen hivatali felettesüket, illetve a miniszterelnököt sem a levélről, sem egy ilyen levél megírásának szándékáról nem tájékoztatták. Az aláírás nem hivatalos minőségükben történt. A bizottság megállapította, hogy az államtitkárok hibáztak, amikor olyan ügyben készült levéltervezetet írtak alá, amely nem tartozik feladatkörükbe.

Lemondásuk azt bizonyítja, hogy hibájukat belátták, azért a felelősséget vállalták. Nem merült fel semmiféle olyan adat, amely az államtitkárok anyagi érdekeltségére utalna. A Népszavában megjelent cikkben közölt irat az eredeti levéltervezettől több lényeges ponton eltér. Ebből megállapítható, hogy hamisítvány. A hamisítás okának megállapítására a bizottságnak nem álltak rendelkezésére a megfelelő eszközök.”

Selmeczi Gabriella távozásával egyidejűleg a Fideszen belül háttérbe szorult a több biztosítós TB modell gondolata, amin vélhetően számos külföldi, talán amerikai érdekeltség is megjelent volna, bár ez nyilván kockázatot rejthetett volna magában a magyar egészségügyi piac adatainak pontosabb ismerete nélkül.

Pénz beszél…

Az utolsó réteg, a pénz. Az viszonylag hamar megjelent a médiában, hogy Rónai Gábor a Kempinskibe járt reggelizni Selmeczi Gabriellával, a páros svédasztalról válogatták a finomságokat. Egy ilyen reggeli 1999-ben, személyenként 4400 forintba került. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a végül rendkívüli módon elhúzódó, de igazán az 1997-es NATO EXPRESSZ-en berobbanó vadászgéptender kapcsán óriási nyomást helyeztek a gyártók a döntéshozatalra.

A korabeli sajtó szerint 1997-ben, “amikor a NATO csatlakozás már elérhető közelségbe került, a fegyvergyártó cégek szabályszerűen megszállták az országot, hogy részt hasítsanak maguknak a zsíros üzletből. Azt ígérték, ha a kormány náluk vásárol, üzemeket telepítenek Magyarországra, illetve korszerű technológiák átadásával segítik a magyar áruk világpiacra jutását.

Több
fegyvergyár vezetője tárgyalt az akkori
(Horn) kormányhoz közel álló rökkel, s volt olyan cég is, amely 200 ezer dollárt (több mint 40 millió forint) költött egyetlen repülőnap megszervezésére. A parlament folyosóján akkoriban pletykák terjedtek arról is, hogy egy-egy fegyvergyártó több millió forintot, külföldi tanulmányutakat és üdüléseket kínált volna a képviselőknek támogatásukért cserébe. Hogy valaha bárki kapott-e pénzt, azt nem lehet tudni.”

Én ebből az időszakból arra emlékszem, hogy életem első repülőnapján, 1997-ben, épphogy tizenévesen elképesztő mennyiségű szórólapot, kiadványt, repülős akármit tudtam szerezni, ingyen, a tenderen részt vevő gyártóktól. Ennél persze sokkal fontosabb Bayer Zsolt visszaemlékezése erről az időről, a “Leszarom Mozartot (2.)” című cikke nyomán, amiből szó szerint idézek:

“1995-ben a Lockheed-Martin húszezer dollárt adott nekem az Amerika-sorozatom elkészítésére, ezért az F16-os repülőgépeket gyártó bázison kellett forgatnom és dicsérnem a terméket. Csak azért mondom, mert ha én 1995-ben megértem nekik ennyi pénzt, akkor vajon mennyit érnek nekik a döntéshozók? Mennyit értek a magyar döntéshozók 1995-ben? És soha ne feledjük, éppen ez volt az Orbán-kormány eredendő bűne. Hogy végül nem az F16-sok mellett döntött 2000 környékén.

Ha azok mellett döntött volna, ma akár nyilvános autodafékat is rendezhetne, semmi gondot nem okozna. A legvadabb, legocsmányabb diktátorok is kedves, megbecsült emberei voltak az amerikaiaknak, ameddig az ő érdekeik szerint voltak diktátorok. Orbán viszont egyszeriben elfogadhatatlan lett, mert nem vette meg a cuccot. És mivel azóta sem üvölti, hogy „leszarom Mozartot”, hát úgy döntöttek, leveszik a pályáról.”

Vagyis

Ha valaki azt mondja nekem, hogy az Orbán Viktor által vezetett magyar kormány dollármilliárdos üzletet tervez amerikai partnerekkel, befektetőkkel (olyan területen, ahol lennének akár európai partnerek is), az szokatlan lehet, de nyilván megfelelő üzleti előny, pragmatikus külpolitika ezt akár még lehetővé is teheti.

De ha valaki azt mondja, hogy az Orbán Viktor által vezetett magyar kormány a Lockheed Martin repülőgépgyártól szeretne repülőgépeket vásárolni, miközben a beszerzésnek több alternatívája is létezik, arra azt mondom, hogy ahhoz olyan elképesztő mértékű paradigmaváltás lenne szükséges, amit nagyon nehéz elképzelnem, de persze ettől még megtörténhetett.

Akárhogy is, a C-130 győzelme messze túlmutatna önmagán, hiszen a Lockheed-botrányt követően, érdemi méretű katonai beszerzés az Egyesült Államokból nem történt (leszámítva az AMRAAM rakétákat), a többszereplős TB koncepciója sem került elő, és a lobbi szerepe és helye is hosszú időre elrendeltetett a magyar társadalmi és politikai rendszerben, az F-16-os pedig  a Gripen lett.

Lehetett azóta a történteket mindenféle megvilágításba helyezni, lehet azt mondani, hogy ennek ma már semmi jelentősége és kihatása nincs, de valahol összerakható a kép, ahogyan innen ide jutottunk. Ezzel együtt azt is gondolom, hogy ebben a folyamatban a Lockheed-botránynak fontos szerepe volt, még akkor is, ha hatásai mára már meghaladottak. Ez utóbbit jelezhetné azonban egy ilyen beszerzés, amire viszont kevés esélyt látok.

A cikkhez ITT lehet hozzászólni. Ha tetszett, ne maradj le a kövekezőről:

 

Ajánlott tartalom