Az ipari kémkedés, vagy másként a tudományos-műszaki hírszerzés a BM III/I számára teljesen mindennapos, magától értetődő feladat volt, ami persze nyilvánvalóan következett a szervezet feladatrendszeréből is. De vajon hogyan működött ennek a folyamata?
Már csak azért is érdekes ez a kérdés, mert egyáltalán nem egyszerű azt elképzelni, hogy egy szocialista, állami vállalat egyszer csak bekopog az állambiztonsági szolgálatok ajtaján, hogy például népgazdasági érdekből meg kellene – a tőkés országokból – szerezni egy ellenállóbb burgonyafajta előállításához szükséges kutatási információkat.
Az állambiztonsági szolgálatok fennmaradt dokumentumai alapján a hírigények általában egy munkamegbeszélésen, írásban születtek. Az együttműködés folyamatát hivatalos kapcsolattartásnak nevezték. Ezt a kapcsolatot általában főosztályvezetői szintekre szervezték a vállalatoknál.
Mérlegelést követően a hírszerző szolgálat vállalást tett, ezzel pedig a hírigényből hírszerzési feladat lett, amely azonban értelemszerűen nem jelentett teljes garanciát a hírigény kielégítésére. Azonban ez nem önkéntes munka volt, hanem egy szolgáltatás, amiért a BM részére fizetnie kellett a vállalatnak.
Az 1960-as évek végétől, 1970-es évek elejétől az ipari kémkedéssel megszerzett információkat egy megfelelően rugalmas és dinamikus rendszerben, a BIT-ben tárolták, amely kódolt formában tartalmazta az információ megszerzésének körülményeit is.
De vajon mennyit kellett fizetni az ellopott információkért? Milyen módszereket alkalmaztak, ha a technológiának csak egy részét sikerült megszerezniük? Mik voltak a legértékesebb technológiák? A hamarosan megjelenő könyvemben ezekre a kérdésekre is választ adok.
A cikkhez ITT lehet hozzászólni. Ha tetszett, ne maradj le a következőről:
