Gondolatok Észak-Koreáról

Észak-Koreáról

Számtalan cikk és elemzés látott napvilágot Észak-Koreáról és az Amerikai Egyesült Államokkal való konfliktusáról. Sajnos a mindenki számára rendkívül érdekes rakéta- és atomfegyver-technológiai (nomeg persze az észak-koreai katonai parádékon szereplő „fröccsöntött” fegyvereket elemző) spekulációkon túlmenően nagyon kevés cikk, vagy elemzés tér ki azokra a lehetséges forgatókönyvekre, amik az első napok eseményeit követnék egy észak-koreai rakétatámadással kezdődő katonai konfliktusban.

Tételezzük fel, hogy bekövetkezik Észak-Korea és az Amerikai Egyesült Államok számára a legrosszabb forgatókönyv, és Észak-Korea tényleg rakétatámadást hajt végre Guam szigete ellen. Hogy ez sikeres lehet-e, vagy sem, azon megoszlanak a vélemények, szerintem a rakétavédelmi rendszerek elégségesek, de olvastam olyan vélekedést is, miszerint megfelelő számú rakétaindítással a rendszer „túlterhelhető.”

A támadásra reflektálva pár nap alatt az Amerikai Egyesült Államok és szövetségesei lebombáznak minden kritikus észak-koreai infrastruktúrát, amit nem tudott Észak-Korea elég mélyre rejteni. Amit igen, azt esetleg B61-11-es taktikai atomfegyverrel még megpróbálhatják elérni.

Hogy miért lenne jó Észak-Korea vezetőjének egy rövidtávon nyilvánvalóan súlyos katonai veszteséggel induló katonai konfliktust indítani, az számomra rejtély. Ráadásul a konfliktus most saját maguk helyezték olyan dimenzióba, amiben a már csak a létszáma miatt is jóval komolyabb veszélyt jelentő szárazföldi haderőt be sem lehet vetni, gondolok itt a Guam szigete, illetve az Amerikai Egyesült Államok elleni rakétatámadásra.

Mint ahogy az is furcsa lenne számomra, ha kiderülne, hogy az Amerikai Egyesült Államok már alig várja, hogy tényleg megszűnjön a térségben az érdemi észak-koreai rakétafenyegetettség és kivonulhasson végre Kína és Oroszország mellől a legkorszerűbb rakétavédelmi rendszereivel.

De tegyük fel, hogy tévedek, és a konfliktus harmadik napjától kezdve marad némi rakétaveszély Észak-Korea környékén, a rezsim pedig a katonai veszteségek ellenére sem bukik meg, és a retorika sem változik érdemben. A konfliktusnak ettől az időponttól kezdve két igazi áldozata lesz: Észak- és Dél-Korea lakossága.

Mi fog történni ezután? Vajon összeroppan egy komolyabb katonai veszteség hatására az észak-koreai rezsim? Elmozdítják Kim Dzsongunt? Lehet, hogy egy még diktatórikusabb, fanatikus katonai rezsim váltaná őt? Ezek persze csak a legfelületesebb politikai spekulációk, kérdések.

Észak-Korea magyar szakértője már megmondta a három lehetőséget: egyesítés, Kína-barát katonai rezsimváltás, vagy elhúzódó konfliktus. Vegyük csak a legoptimistábbnak tűnő forgatókönyvet: a két ország egyesítését. De hogyan lehetne a világ egyik legfejlettebb és az egyik legelmaradottabb gazdaságát „egyesíteni?”

És mi a helyzet Észak-Korea 25 milliós lakosságával? Vajon mennyi valós információval rendelkeznek az országuk körül zajló folyamatokról? A néhány sikeresen megszökött állampolgár beszámolói szerint nem sokat. Akadt olyan beszámoló is, miszerint az észak-koreai fiatalok nagy része nem is tudja, hogy az éhezés az nem természetes velejárója az életnek. Vajon ilyen körülmények között létezik-e egyáltalán Észak-Koreában előzetes társadalmi igény (vagy inkább tudat) az óvodáskoruk óta „istenített” rezsim leváltására?

Szerintem minden kérdésnél fontosabb azonban a változás pszichológiája. Szinte valamennyi észak-koreai menekült pszichés problémával küzdött a “jóléti társadalommal” való szembesüléskor és beilleszkedési zavaraik voltak, irracionális gazdasági döntéseket hoztak, lelkiismereti problémáik voltak, bűnözők áldozataivá váltak. Vajon hogyan lehet ezt a problémát globálisan, hirtelen, 25 millió ember tekintetében kezelni?

Már önmagában az egyesítés fogalma is nehezen értelmezhető, hiszen két egymással háborúban álló ország egyesítéséről beszélünk. Lehet az NDK és az NSZK esetére mutogatni, de most egy nyílt katonai konfliktus előzné meg az egyesítést, az életszínvonalak között pedig gyakorlatilag értelmezhetetlen szakadékot kellene jelenleg áthidalni.

De, még ha egy elhúzódó szárazföldi konfliktusban, a dél-koreai hadsereg által (az esetlegesen saját területen (is) alkalmazott ABC fegyverek árnyékában) “felszabadított” észak-koreai lakosság nagyobbrészt tisztában is van az országa valódi helyzetével, és könnyedén alkalmazkodni tud a magasabb életszínvonalhoz és több szabadsághoz, úgy mit kezd majd biztonsági szempontból Dél-Korea állami rendszere, közigazgatása a 25 millió, ismeretlen előéletű állampolgárral?

Nincs kétségem afelől sem, hogy a szárazföldön évtizedek óta a „végső háborúra” készülő észak-koreai rezsim ráadásul olyan védelmi megoldásokat, bunkereket, alagútrendszereket hozott létre, amikhez foghatókkal aligha találkoztak még hadban álló felek.

Emellett egészen biztosan van néhány százezer, végsőkig fanatizált észak-koreai katonai vezető, katona és egyszerű állampolgár, akik egy többé-kevésbé békés átmenet után is súlyos biztonsági kockázatot jelentenek majd. Az sem világos számomra, hogy miként lehet majd a diktatúra felelőseit felelősségre vonni, illetve hol lesz meghúzva ennek a határa.

De a helyzet fordítva is igaz lehet: a piacgazdaság működéséről halovány információkkal sem rendelkező észak-koreai milliók vajon nem vállnak-e majd tömegesen visszaélések áldozatává, amikor például gazdasági segélyezésben részesülnek majd? Ugyanígy megjelenhet a szervezett bűnözés, amely már most is a térségben van a kiterjedt, főleg kínai eredetű csempészhálózatok révén.

A menekültek számára kidolgozott programok eddig nem hoztak átütő sikert. Volt olyan menekült, aki a segélyből megvette a legnagyobb televíziót, ami akkor a piacon volt, de a saját lakhatásáról egyáltalán nem gondoskodott. Ugyanez igaz lehet az újjáépítés időszakára is, miközben nagyobb térségek mindennapi életéről talán egyáltalán nincs is megbízható információforrás.

Érdekes a Kína-barát hatalomátvétellel kapcsolatos spekuláció is, hiszen pár éve még épp az szivárgott ki a médiához, hogy Kína nem kíván beavatkozni az észak-koreai rezsim összeomlása esetén. A világ legelzártabb diktatúrájában kérdéses, hogy valóban van-e akkora befolyása Kínának, hogy sikeresen levezényeljen egy neki tetsző hatalomátvételt. Kína nemrég 150.000 katonát vezényelt az észak-koreai határra, ami komolyabb beavatkozáshoz kevés, de egy menekültkrízis kezeléséhez és a határ megerősített védelmére elegendő lehet.

Dél-Korea számára pedig nem hinném, hogy az észak-koreai rakéták jelentik a legkomolyabb problémát, hanem az, hogy a jelenlegi keretek között a legoptimistább alternatíva is tökéletesen utópiaszerű az észak-koreai társadalom integrálására. Meg persze a szárazföldi katonai konfliktus réme, amire aligha lenne gyors megoldás, minden más lehetőség pedig súlyos gazdasági kihatásokkal járna számukra.

Ilyen óriási szakadékot áthidalni csak folyamatos gazdasági reformokkal és lassú átmenettel lenne lehetséges a véleményem szerint, amit viszont csak belső igény alapozhat meg. Sajnos azonban a diktatúra logikája épp ezt a belső igényt volt képes évtizedeken keresztül a semmivé degradálni. A most szemben álló felek (Észak-Korea és Amerikai Egyesült Államok) pedig a véleményem szerint a konfliktus kiélezésében érdekeltek, de a tényleges háborúban nem.

A kép illusztráció, forrás: pixabay.com

Ha tetszett az írás, akkor ne maradj le a következőről: