Az utóbbi időben felerősödtek a honvédelmi beszerzések kritikai megközelítését jelentő hangok, leginkább természetesen a kormánykritikus lapokban. Ennek többféle olvasata is van (például a közelgő választás ténye), másfelől viszont valóban, talán párját ritkítóan átláthatatlan a védelmi beszerzések jelentős része, amelyek volumene – teszem hozzá szerencsére – szignifikánsan megnövekedett.
A transzparencia hiánya egyébként nem egyszer oda vezet, hogy bizonyos beszerzések megfelelő kommunikációja szinte ellehetetlenül (Falcon 7x beszerzések), vagy jelentős késedelmet szenved. Hogy mi a szokatlanul csekély transzparencia oka, az már önmagában is találgatásokra adhat okot. Erről írnék most pár gondolatot. Magyarországon nem volt ez mindig így, emlékezzünk csak a „NATO Express” szavakkal is fémjelezhető vadászgéptenderre.
De másra is lehet emlékezni, például arra, hogy valamikor 1998 környékén, de még a szocialista kormány idejében a szocialista párthoz közel álló napilapban megjelent egy hír, miszerint a Magyar Honvédség nyilvánosan megismerhető tendert írt ki egy haditechnika (ez volt a Mistral rakétatender) beszerzésére. Akkor több potenciális ajánlattevő is érdeklődött, és a lakosság is megismerhette, hogy mely haditechnikai cégek tettek ajánlatot.
Később nyilvánosságra kerültek a beszerzési eljárás esélyegyenlőséget sértő elemei, ami miatt jogi eljárás indult, amelynek nyomán jogerősen megbírságolták a Honvédelmi Minisztériumot, ami akkor elfogadta a döntést és nyilvánosan elismerte, hogy eljárási jogsértés történt. Ez ma már szinte elképzelhetetlen, hiszen semmilyen érdemi információ nem jut el a lakossághoz egy-egy beszerzés kapcsán. Ez az egyik oldal.
Másrészt ismert a Lockheed-botrány esete, amelynek nyomán az akkori fideszes államtitkárok a kipattant amerikainagykövet-botrány miatt adták be lemondásukat. Ők ugyanis a „lobbitevékenység” nyomán azt szorgalmazták, hogy az Egyesült Államok új budapesti nagykövete Steven M. Jones legyen, aki egyébként a Lockheed Martin fegyvergyár (a magyar szakmai-védelmi oldalon a „NATO Express” győztesének várt F-16-os gyártója) egyik pénzügyi vezetője volt. „Selmeczi és barátja, aki a Lockheed Martin lobbistája, 4400 forintos svédasztalról fogyasztják reggelijüket” – olvasható az ORIGO korábbi cikkében.
A Gripen-tender idején katonai ügyekkel foglalkozó politikusok szerint – egyikük megfogalmazásával élve – tagadhatatlan, hogy hihetetlen nyomulás ment a vadászgépbeszerzések ügyében – olvasható egy jóval későbbi ORIGO elemzésben. A „NATO Express” győztese végül az esélyesnek egyáltalán nem tartott Gripen lett, és az ügylet bonyolításában azután megjelent később – saját szavaival „tanácsadóként” – Alfons Mensdorff-Pouilly is, aki a Magyar Narancsnak adott interjút 2013-ban:
„A lízinget én találtam ki. Tudtam, hogy nem sokkal a kommunista időszak után Magyarország nem tud kifizetni ekkora összeget. Mondtam az angoloknak, hogy ne legyetek buták, így is kapnak minden évben egy összeget. Az amerikaiaknak ez nem tetszett, nyomták a NATO-n át, hogy gépeket kell venni, hogy el tudják adni a sajátjukat. A Gripen volt az olcsóbb, ezért lehetett lízingben fizetni, és Európában készül, ahová Magyarország akkor annyira tartozni akart. Az USA sem vásárol Európából repülőt, csak a Lockheadtől (sic!) és a Boeingtól.”
A Gripen beszerzések kapcsán felmerültek korrupció lehetőségét firtató vádak, de Demeter Ervin később határozottan azt nyilatkozta nemhogy a korrupció, hanem pusztán a lobbi kapcsán, hogy „Semmilyen lobbi tevékenységet nem érzékeltem a Gripen-vadászgépek beszerzése körül, a korábbi döntést ma is jónak tartom” – olvasható a BEOL cikkében. Ő tagja volt az Orbán-kormány idején a beszerzési bizottságnak.
Bírálták a gazdasági ellentételezési programot is, amely lényegében a Gripennek kedvező döntés egyik legfontosabb indoka volt. A hivatalos kormányzati közlemény szerint mind a külföldi tőkebefektetések, mind a magyar kivitel növekedése terén sikeresen valósult meg a Gripen ellentételezési program. A teljesítés a vállalt 14 év helyett 7 év alatt zárult le. Lázár Zsolt elemző empirikus alapokra építkező összehasonlító tanulmánya azonban árnyalja a Gripen ellentételezési programjának sikerességét, összevetve például a cseh programmal.
Ha pedig gazdasági ellentételezés. Lehet azt írni, hogy nincs ellentételezésről szó abban a tankok és önjáró lövegek vásárlásáról szóló szerződésben, amelyet Magyarország kötött a német fegyvergyártóval, a Krauss-Maffei Wegmann-nal (KMW), mint ahogy a Népszava is tette, lehet azt is írni, hogy szinte bizonyos, hogy a két helikoptertenderen nyertes, francia-német tulajdonú Airbus sem vállalt ellentételezést a vásárlásért cserébe, ahogy az a 168 óra cikkében olvasható.
Utóbbi állítás persze kérdéses, hiszen a helikopterekhez szükséges alkatrészeket gyártó üzemet létesít Magyarországon az Airbus Helicopters, a 2021-re elkészülő beruházással több száz munkahely jön létre a Portfolio szerint. Más kérdés, hogy ennek volumene vélhetően marginális lesz a beszerzéshez viszonyítva.
A problémát kicsit távolabbról vizsgálva viszont az is elmondható, hogy lehet, hogy a Gripen gazdasági ellentételezési program tanulságait levonva mégis ez a racionális döntés, merthogy a hazai védelmi ipar nincs – remélem már nem sokáig – azon a szinten, hogy érdemi, és főleg: magyar szempontból előnyös ellentételezési programok szülessenek.
A fenti, látszólag csapongó és kétség kívül leegyszerűsítő gondolatmenet eredményeként a véleményem szerint az látható, hogy a magyar beszerzési eljárásokat egyáltalán nem jellemezte korábban a transzparencia hiánya. Az átláthatóbb beszerzési eljárásokkal kapcsolatban számos alkalommal merült fel integritással összefüggő aggály.
Másik oldalról viszont úgy tűnik, hogy az eljárásokkal kapcsolatban minden esetben rendkívül erős befolyás nehezedett a döntéshozókra, nevezzük ezt lobbinak, vagy bármi másnak. Az már csak feltételezés, hogy a befolyásolási kísérlet adott esetben etikátlan, esetleg jogsértő módon, vagy eszközökkel is megtörténhetett.
És itt kanyarodnék vissza Alfons Mensdorff-Pouilly szavaihoz, akinek nem véletlenül ezt a válaszát idéztem, mert a második fele is fontos. „Az amerikaiaknak ez nem tetszett, nyomták a NATO-n át, hogy gépeket kell venni, hogy el tudják adni a sajátjukat. (…) Az USA sem vásárol Európából repülőt, csak a Lockheadtől (sic!) és a Boeingtól.”
Nehéz nem egyetérteni ezzel. Az Egyesült Államok védelmi beszerzései során aligha kell olyan döntéseket hozni, hogy egy védelmi beruházást mely nagyhatalom érdekszférájába tartozó vállalat nyerje. Ha pedig létezik esetleg olyan szegmens, amiben nincs piacvezető amerikai vállalat, akkor az előbb-utóbb esetleg amerikai felvásárlás tárgya lehet, vagy esetleg teljes mértékben kiszorításra kerülhet az amerikai piacról. Ahogy az amerikai érdek, egyébként diktálja. Persze az amerikai vállalatok és a kormányzat közötti lobbi aligha egy feszültségmentes terület.
Az amerikai védelmi beszerzéseket érintő transzparencia jól beilleszthető egy európai szemmel nehezen értelmezhető általános nyitottságba is, amely az amerikai társadalmat jellemzi. Másfelől viszont Magyarország védelmi beszerzései kapcsán elképesztő mértékű nyomás alá kerülhet, és itt nem is feltétlenül a legnagyobb NATO szövetséges nyomása talán a legfontosabb kérdés, hanem minden ellenérdekelt szereplőé, amelynek célja Magyarország és átfogóbban a NATO katonai-védelmi erejének csökkentése.
Az Alfons Mensdorff-Pouilly idézet fent kipontozott részéről („A Gripen (…) Európában készül, ahová Magyarország akkor annyira tartozni akart.”) annyit, hogy érdekes, hogy mennyire összecseng a jelenlegi beszerzések nemzetközi politikai vetületét firtató elméletekkel (vagyis a védelmi célú beszerzések diplomáciai/politikai szerepével és súlyával), hiszen a Gripen döntés évében, 2001-ben, még pár évvel az EU csatlakozás előtt jártunk. Persze ez aligha volt önmagában döntő tényező.
De eljárási oldalról is megvizsgálva a kérdést: a kivételes, titkosított beszerzési eljárásokkal kapcsolatos eljárásrend egyáltalán nem sétagalopp, akit érdekel, annak ajánlom a védelmi és biztonsági tárgyú beszerzések döntéshozatala elnevezésű írásomat. Akit pedig még inkább érdekel, annak pedig ajánlom Lak Vilmos és Dr. Tátrai Tünde „Védelmi és biztonsági beszerzések szabályozása” című előadását.
Ebben a koordináta rendszerben a transzparencia hiánya a védelmi beszerzések kezdeti és érdemi tárgyalásos szakaszában egyáltalán nem gondolom, hogy problémát kellene, hogy jelentsen. A véleményem szerint ez alkalmas eszköz lehet arra, hogy a beszerzések körüli, ellenérdekelt befolyásolási kísérletek számát és eszköztárát csökkentse, és azok elhárítását segítse. Mindez tehát adott esetben arányos lehet az információszabadság követelményével szemben, márha bárki mérlegre tenné őket.
Másfelől viszont érthetetlen, hogy a beszerzési eljárást követően miért nincs kidolgozott kommunikációs eljárás és legalább korlátozott transzparencia a beszerzésekkel összefüggésben, a kommunikáció ugyanis néha kimerül az ehhez hasonló közleményekben: “a Zrínyi 2026 Honvédelmi és Haderőfejlesztési Programban rendelkezésre álló forrásokat a tárca a lehető leghatékonyabban kívánja elkölteni: éppen ezért a beszerzést – mint minden más esetben – most is széles körű piackutatás előzte meg. A honvédség a legjobb konstrukciót választva döntött a beszerzés mellett.”
Végezetül – ismét – az Információs Hivatal régi honlapján szereplő idézettel zárva: „Nem minden zajlik titokban, ami törvénytelen, és nem minden törvénytelen, ami titkos.”
Borítókép: Gyömbér Béla
A cikkhez ITT lehet hozzászólni. Ha tetszett, ne maradj le a következőről:
