Az elmúlt években többször is foglalkoztam a dezinformáció kérdéskörével. Részrehajlással aligha vagyok vádolható, hiszen a színtiszta, magyarokat célzó, orosz dezinformációs próbálkozásról ugyanúgy írtam, mint az információt nyilvánvalóan elferdítő amerikai tömegtájékoztatásról, vagy épp a NATO logikailag zártnak aligha tekinthető nyilatkozatairól. A magyar média botlásairól nem is beszélve.
Most egy érdekes jelenségre szeretném felhívni a figyelmet, ami az orosz mélytengeri kutató/hírszerző tengeralattjáró flotta, még specifikusabban a 10831. tervszámú tengeralattjáró, vagyis az ASz-31 Losarik működésével kapcsolatos. A téma nagyjából három éve jelent meg, azóta pedig rendszeresen visszatér a hazai tömegmédiában, általában transzatlanti forrásokra hivatkozva.
A transzatlanti médiában (amennyire ez értelmezhető, én most itt értem alatta az USA-t és az EU nyugatias részét mindenképp), az orosz mélytengeri flotta kapcsán, leegyszerűsítve az a kép jelenik meg, hogy komoly fenyegetést jelent a NATO részére, az Atlanti-óceánra fókuszált, feladata a mélytengeri internet-kommunikációs kábelek megrongálása, lehallgatása, manipulációja, és általában nem történik említés hasonló NATO ambíciókról, képességekről, leszámítva a jelenség mielőbbi elhárítását.
A transzatlanti gondolatokon nyugvó magyar tömegtájékoztatás spekruma kapcsán három cikket fogok röviden összehasonlítani és idézni (az MNO.hu részben kivétel lesz, mert többé-kevésbé eltérő nézőpontot képviselt, és önálló kritkával élt), amely az orosz mélytengeri kutató/hírszerző tengeralattjáró flottáról szólt:
- 444.hu: Távközlési kábeleknél matatnak az orosz tengeralattjárók (2017) Források: Washington Post
- Napi.hu: NATO-figyelmeztetés: a hidegháború óta nem csinált ilyet az orosz hadsereg (2019) Források: RND, FAZ
- Magyar Nemzet: Mit keresnek az orosz tengeralattjárók a víz alatti kábelek körül? (2018) Források: The New York Times, The Independent, Reuters
| Média | 444.hu | Napi.hu | MNO.hu |
| Év | 2017 | 2019 | 2018 |
| Mi az orosz tengeralattjáró célja? | A kábelek átvágása csigalassúságúvá tenné a kommunikációt. Nemcsak a kábelek megsemmisítése miatt, hanem a lehallgatások miatt is aggódnak. Az adatforgalom megfigyeléséből még úgy is hasznos információkat szerezhetnének az oroszok, ha esetleg magukhoz az adatokhoz a titkosítás miatt nem is férhetnek hozzá. | Rácsatlakozhatnak a hálózatra, vagy akár meg is szakíthatják az adatok áramlását, amivel beláthatatlan időre megszakadhat az Európa és Amerika közötti internetes összeköttetés. | Oroszországban nincs meg a szükséges szerverkapacitás. Így ha átvágnák a kábeleket, saját tartalmaik jelentős részének is búcsút mondhatnának. Marad tehát a jó öreg kémkedés. |
| Hol aktívak? | Az Atlanti-óceán északi részének azon a területein, ahol a legfontosabb transzkontinentális távközlési kábelek is vannak. | Atlanti-óceán északi részén és a Norvég-tengeren. | Atlanti-óceán, egyéb térségek, mint porenciális beavatkozási lehetőség. |
| NATO hasonló rendszereiről vagy beavatkozásairól esik-e szó? | Nem | Nem | 1971 októberében a Halibut nevű amerikai tengeralattjáró a legnagyobb titokban elhajózott (…) az Ohotszki-tengerre. Ott pedig sikeresen rácsatlakozott a szovjet atomfegyver-parancsnokság által használt adatkábelre, és lehallgatta a rajta keresztül folyó kommunikációt. Alig tíz évvel ezelőtt bocsátották vízre a Jimmy Carter tengeralattjárót, amelynek – természetesen be nem vallott – fő funkciója ugyanez: az adatkábelek lehallgatása. |
| NATO reakciója | Az agresszív orosz lépésekre válaszul a NATO újranyitna egy olyan megfigyelőbázist, amit a hidegháború vége óta nem használtak. | A NATO egyebek mellett több járőrözéssel válaszol a fejleményre, és növeli a légierőre támaszkodó tengeralattjáró-elhárítás fejlesztését szolgáló forrásokat. | A NATO azt tervezi, újranyitja a hidegháborús idők azóta bezárt tengeralattjáró-ellenes parancsnokságát. Nemcsak a lehallgatástól félnek, hanem attól is, hogy ha Oroszország egyszer csak úgy döntene, akár képes lehetne átvágni e kábeleket, ezzel kettétörve az internetforgalom gerincét. |
Erről természetesen mindenki tájékozódhatott már, aki az utóbbi években magyar médiaterméket olvasott. Mindezt azonban meglehetősen árnyalja a Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat Felderítő Szemle 2020/1. számában megjelent egyik cikk, amelyet Eleven Márk írt. Most ebből idéznék néhány fontosabb megállapítást.
Az ASz–31 saját fegyverrendszerrel nem rendelkező, ugyanakkor rendkívül sokoldalú komplexum. Amiért kiemelt figyelem övezi, azok a hibrid hadviselés során kiválóan alkalmazható hírszerzési funkciói. Ezek, a klasszikus tengeri hírszerzői tevékenység mellett, képessé teszik olyan aktív intézkedések végrehajtására is, mint a tengeri kommunikációs kábelek lehallgatása és megrongálása, mélytengeri robbanószerkezetek telepítése és hatástalanítása, valamint egyéb speciális berendezések telepítése.
Az eszköz nukleáris mélytengeri állomás, felszereltségét tekintve rendelkezik beépített robotkarokkal, távirányítható robottal, a hajótestből kiengedhető egyéb víz alatti szenzorokkal, emelőberendezéssel és kiengedhető talpakkal, amelyekkel képes mozdulatlanul a tengerfenéken tartózkodni.
A mélytengeri telekommunikációs kábelek lehallgatásának egyik legnagyobb szabású, akciója egyébként az Operation Ivy Bells volt, amelyet az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészete a CIA és az NSA segítségével hajtott végre.
1972-ben egy kisméretű, speciális, korábban mentőtengeralattjáróból átalakított tengeralattjárót, az USS Halibut-ot sikerült bejuttatniuk az Ohotszki-tengerbe, ahol a kiszemelt, a szovjet haditengerészet által használt tengeri kommunikációs kábel 120–150 méter mélységben helyezkedett el.
A speciálisan képzett búvárok egy megközelítőleg 6 méter hosszúságú speciális lehallgató eszközt helyeztek el a kommunikációs kábel külső burkolatán anélkül, hogy annak integritását bármilyen módon megszakították volna. A speciális eszköz működési elvét tekintve egyrészt sikeresen lehallgatta a kábelen folyó (meglepő módon minden titkosítás nélküli) kommunikációt, másrészt pedig tárolta azokat.
Amikor az eszközt a szovjetek leszerelték, az elemzése után ők is képessé váltak hasonló technológiai eszközök előállítására, illetve a technológia elleni védekezésre, így ez az eset meghatározó volt a tengeri kábelek ellen irányuló SIGINT-műveletek jövőbeni természetére. Egyes tengerészeti „legendák” szerint az 1980-as évektől kezdve a szovjet és az amerikai tengeralattjárók folyamatosan, egymást váltva látogatták a mélytengeri kábeleket, telepítettek és távolítottak el hasonló eszközöket.
A legutóbbi idők kutatásait tekintve az amerikai NSA az AT&T Holding multinacionális vállalat San Francisco-i épületében alakított ki 2003-ban egy helyiséget, a 641A szobát az optikai kábelek manipulációjának vizsgálatára, míg a haditengerészet 2004-ben „némi” átalakítás után hadrendbe állította a USS Jimmy Carter Seawolf osztályú nukleáris meghajtású vadász tengeralattjárót.
Az amerikai tengeralattjárót, annak felépítését és történetét még ma is sok találgatás és legenda övezi, mivel a vízre bocsátása óta több különleges akcióban vett részt. Az optikai kábelek lehallgatása nehezebb folyamat, mint a hagyományos kábeleké, kiváltképp akkor, ha azt a víz alatt nagyobb mélységben kell elvégezni. Mindazonáltal az USS Jimmy Carter sikeres volt ebben.
A tengeri optikai kábelek tengeralattjárókról történő lehallgatását érintően tehát megállapítható, hogy bár nem lehetetlen, de igen körülményes és veszélyes folyamatról van szó, amelynek kivitelezését a kockázatok tükrében „elég nyomós indokkal” kell alátámasztani, és azt eléggé intenzív szárazföldi titkosszolgálati műveleteknek kell megelőzniük.
A nyílt forrásból elérhető információk tükrében megállapítható, hogy az Oroszország egységei biztosan képesek lennének a kábelek lehallgatására. Abban azonban meglepő módon nem lehetünk biztosak, hogy ezt már valaha sikeresen megtörtént.
A hidegháború során a NATO – amerikai haditengerészeti vezetéssel – rendelkezett egy nagyon fontos mélytengeri megfigyelőrendszerrel. Ez volt a SOSUS. Az állandó és mozgó objektumok a hidegháború után történő továbbfejlesztése és a modern kommunikációs technológiák vívmányainak integrálása lehetővé teszik a világ bármely pontjáról történő tömeges megfigyelést.
Az ilyen rendszerek továbbfejlesztését célzó jelentős, a mélytengeri megfigyelési rendszereket általánosságban érintő beruházás volt a 2016-ban bejelentett DRAPES, amelynek alapvető célja az eddigi rendszer digitális „újraélesztése”, annak még magasabb szintű és magasabb lefedettséget biztosító (vissza)fejlesztése. A cikk ezzel kapcsolatban a véleményem szerint azt sugallja, hogy az orosz egységek feladatai talán inkább ezekhez a rendszerekhez követők.
Oroszorszország pedig ezzel együtt láthatóan lépéselőnyben van: az Északi-sarkvidék a hadviselés szempontjából egyedülálló közeget jelent, mivel a szárazföldi erők és ezek tengeralattjárókkal történő támogatása kapcsán egy olyan területről beszélünk, ahol az úszó jégtakaró miatt úgyszólván „kvázi szárazföld” van, maga a „hibrid terep”, ahol lehetőség nyílik arra, hogy az orosz fél stratégiájának megfelelően alakítsa át például a felszíni domborzati viszonyokat célzott robbantások segítségével.
A tengeralattjárók technikai felszereltségének megfelelően lehetőség nyílik arra is, hogy akár közvetlenül a jégtakaró alatt megbújva valós időben képesek legyenek az Északi-sarkvidéken tevékenykedő NATO-erők csapatmozgásait jelenteni, azok híradástechnikai eszközeinek kommunikációját lehallgatni vagy akár blokkolni, illetve megzavarni a harcjárművek – manapság már jellemzően számítógép-vezérelt – tűzvezető rendszereit is.
Bár az ASz–31 egy darabig a közfigyelem tárgyát képezte a növekvő orosz tengeralattjáró-aktivitás kapcsán, az eszköz konkrét céljai és működési sajátosságai tekintetében egyelőre nem lehet jól megalapozott következtetéseket levonni, kiváltképp annak tükrében, hogy nem áll rendelkezésre információ annak tényleges használatáról orosz felségvizeken kívüli műveletekben.
És ezen a ponton érdemes összevetni a tömegmédiában megjelent információkat a Felderítő Szemlében most leírtakkal. Természetesen az állítható, hogy 2020-ban több információ ismert az orosz programról, mint 2017-ben (de valójában az utolsó megtekintések dátuma alapján tudható, hogy a kézirat is 2019-ben zárult, tehát a különbözet legfeljebb két év).
Viszont az évszámtól függetlenül kijelenthető, hogy a magyar és a transzatlanti médiában általában (ez a többi gondolatmenetre is értendő, hiszen akadnak azért kivételek) nem jelenik meg az az információ, hogy a tenger alatti telekommunikációs kábelek manipulásának, lehallgatásának gyakorlata épp az USA-hoz köthető, majd lényegében napi rendszerességűvé vált az optikai kábelek megjelenéséig.
Nem jelenik meg, hogy a NATO-nak van hasonló képessége, ideértve az optikai kábel „lehallgatását” is, és Oroszország esetében ez utóbbi továbbra is csak erős sejtésként feltételezhető (érthető lehet az óvatosság a megfogalmazásban, hiszen, ha ez például csak egyszer, vagy csak néhányszor sikerült eddig, akkor az orosz fél ebből a nyilatkozatból még nem tudhatja, hogy lelepleződött-e a sikeres beavatkozása).
Nem jelenik meg, hogy az optikai kábelek manipulálása egyébként milyen nehézségekbe ütközik, és hogy ebbe az infrastruktúrába a sérülékenység más pontokon is bevihető, de mindenképp komplex hírszerzési műveletet feltételez.
Nem jelenik meg, hogy bár az orosz egység kétségtelenül képes lehet a tenger alatti „internet” kábeleket megrongálni, de annak hatásai épp az Atlanti-óceánon meglehetősen korlátozottak lennének, és részben ellentétesek az orosz érdekekkel.
Nem jelenik meg, hogy ezzel ellentétben az ilyen orosz egységek hírszerző és manipuláló képességei jól kamatoztathatók az Atlanti-óceánra való kijutáskor, jól használhatók a NATO korai előrejelző, megfigyelő és egyéb érzékelő, felderítő és hírszerző rendszereinek, vagyis a NATO katonai infrastruktúrájának a megrongálára, kijátszására, illetve az Északi-sarkvidéket érintő orosz katonai és gazdasági ambíciók előkészítésére és támogatására.
A fentiek kapcsán összefoglalásul – a véleményem szerint – jelentős mértékben és csak szeretném hinni, hogy nem szándékosan hiányos (rosszabb esetben félrevezető) a tömegtájékoztatás számos olyan védelmi területen, ahol még az egyébként közismert tények sem kerülnek megemlítésre.
Ennek jóindulatú feltételezésem alapján persze oka lehet az egyébként valós katonai veszély leegyszerűsítő tudatosítása (az emberek feltételezem jobban tartanak az Instagram bejegyzésük, vagy Netflix-előfizetésük orosz kézbe kerülésétől, a CoD MW lagzásától, mint az Északi-sarkvidék energetikai és geostratégiai kiaknázásától).
Másfelől viszont épp ezek a médiák (és itt nem a hazai médiákra gondolok, amelyeknek gyakran nincs erőforrásuk sem a nemzetközi hírek forráskritikai megközelítésére, hanem a transzatlanti forrásokra) tündökölnek leginkább olyan élharcosként, mint amelyek épp ez ellen a leegyszerűsítő kommunikáció ellen küzdenek.
A cikkhez ITT lehet hozzászólni. Ha tetszett, ne maradj le a következőről:
