Felsült a NATO légiharc-rakétája?

NATO

Pár nappal ezelőtt írtam a magyar katonák részvételéről a Szíria és Irak légterét ellenőrző NATO AWACS küldetés kapcsán. A misszió érdekessége, hogy, ha nem is irányítói, de nyomon követői lehettek például annak a légiharcnak is, amelynek következtében 2017 június 18-án egy amerikai F/A-18E Super Hornet vadászrepülőgép pilótája lelőtt egy Szu-22M4 vadászbombázót. A modern amerikai vadászgép és a szovjet eredetű, ütött-kopott, 30 éves szíriai vadászbombázó közötti küzdelem azonban nem ment zökkenőmentesen.

A légiharc során ugyanis a – sok-sok évvel ezelőtt egyébként még a magyar légierőben is megtalálható vadászbombázó típus – Szu-22-es szíriai vadászbombázó intenzív elhárító tevékenysége kifogott az elsőként indított, hipermodern, infravörös irányítású AIM-9X Sidewinder rakétán, meglehetősen rossz fényt vetve ezzel az amerikai rakéta képességeire. Mindez például azért is különösen érdekes számunkra, mert a magyar Gripenek is az állítólag célt tévesztett rakéta egyik korábbi változatával repülnek.

A szíriai vadászbombázót végül “csak” egy teljesen más működési elvű, az infracsapdákra érzéketlen, lokátoros önirányítású AIM-120 AMRAAM rakétával sikerült leküzdeni, ami összességében mindenképp meglepő eredménynek tekinthető. A szíriai gép pilótája, akit a sajtó többsége Ali Fahd néven azonosít katapultált és állítólag komolyabb sérülés nélkül megúszta gépének lelövését.

A szíriai pilótáról azóta többféle információ is napvilágot látott. 2017.06.19 óta terjed az interneten egy kép, amin állítólag ő látható. Két nappal későbbi hírek szerint viszont a nyugati koalícióval szövetséges Syrian Democratic Forces (SDF) ejtette fogjul. Utóbbi forrás annyiban érdekes, hogy állítólag megszűnt a légiirányítás kapcsolata a szíriai vadászgéppel a lelövése előtt, ami azt jelezheti, hogy a térségben blokkolták a kommunikációt. A lelövést követő napokban az orosz kormányhoz közeli RT készített riportot az oroszok által addigra már eltűntként számon tartott pilóta állítólagos családjával, aminek vélhetően annyi a valóságtartalma mint a Bridge of Spies méltán elhíresült “családjelenetének.”

A katonai szakértők pedig azóta is találgatják, hogy a vélhetően gyengén karbantartott, mintegy 30 éves repülő matuzsálem hogyan foghatott ki az egyik legújabb fejlesztésű amerikai rakétán? Az bizonyos, hogy a Szu-22-es infracsapdákat szórt ki, amelyek úgy tűnik, hogy végül sikeresen eltérítették a rakétát. Ennek azonban egyáltalán nem lett volna szabad így történnie, hiszen az AIM-9X rakétának – épp a fejlett szenzorának és számítási kapacitásának köszönhetően – meg kellett volna tudnia különböztetnie a hamis és a valós célpontokat.

A leginkább elterjedt magyarázat szerint a probléma oka az lehetett, hogy az AIM-9 fejlesztése és tesztelése során az amerikai gyártó értelemszerűen leginkább amerikai infracsapdákkal tudott dolgozni, amitől viszont jelentősen eltér a szovjet hagyatékból származó infracsapdák karakterisztikája. A szovjet/orosz infracsapdáknak ugyanis más a szórásképe, intenzitása és a kiégési ideje is. Különösen igaz mindez, ha az alkalmazott infracsapda kémiai összetétele valamilyen okból eltér a “megszokottól.”

Példaként említenek egy kísérletet, amikor a titokban megszerzett szovjet repülőgépeket is üzemeltető, nevadai 4477th repülőszázad a nyugati világ “legkedveltebb” rövid-hatótávolságú légiharc-rakétájának korábbi verzióját, az AIM-9P-t szovjet eredetű infracsapdákkal tesztelve jutott hasonló eredményre. Az Amerikai Egyesült Államok ugyanis a hidegháborúban és természetesen azóta is igyekszik kiismerni a potenciális ellenfelek hadieszközeit.

Ha a jelenség általános, az komoly probléma lenne, mivel az Amerikai Egyesült Államok potenciális katonai ellenfelei túlnyomórészt nem amerikai, hanem szovjet/orosz eredetű infracsapdákat használnak, vagyis ez az indokolás nem igazán “menti fel” a konstrukciót. Ezért akár így, akár úgy, de az esettel foglalkozni kell, hiszen az AIM-9X mára már “alapfegyvernek” számít szinte valamennyi nyugati légierőben, még akkor is, ha összességében egyetlen rakétától sem várható el 100%-os találati arány.

Ráadásul a most eredménytelenül indított rakétának – a nyugati légierőknél – nem is igazán van alternatívája: a két évtizedes konstrukció francia MICA, az izraeli Python 5 és a német IRIS-T van körülbelül egy súlycsoportban vele, de egyik sem terjedt el igazán. Utóbbinál erre még némi esély van, hiszen csak pár éve állt hadrendbe, és például a magyar Gripeneken is alkalmazható lenne.

Egy meglehetősen érdekes, és szerencsére nem is túl régi cikk foglalkozik a különböző amerikai légiharc-rakéták találati arányaival. A mostani kudarc kapcsán ugyanis sokan a jóval kevésbé sikeres AIM-7 esetéhez hasonlítják az AIM-9 rakétát is, vagyis úgy mutatják be az esetet, mint annak a bizonyítékát, hogy megint csak papíron igazak az amerikaiak által várt találati arányok, a gyakorlatban viszont nem. Mindez az AIM-7 esetében akár még igaz is lehet, de szerintem lényeges különbség, hogy az AIM-7 rakétát soha nem tartották igazán sikeresnek, míg az AIM-9 esetében nagyon jó és nagyon rossz értékek egyaránt kimutathatók, de azért bőven az előbbi javára.

A forrás szerint a Desert Storm hadműveletben az amerikai légierőhöz tartozó F-15C vadászrepülők, 12 AIM-9 rakétát indítottak 8 találattal (67%). A haditengerészet F-14 és F-18 repülőgépei viszont 38 AIM-9 rakétát indítottak, de csak 2 találatot értek el (5,3%). Ezzel kapcsolatban az idézett cikk írója azt sugallja, hogy az AIM-9 rakéta eredményességével kapcsolatos mutatók ilyen megdöbbentő mértékű eltérése mögött a kiképzésre visszavezethető okokat kell keresni. Márpedig most is egy haditengerészeti F/A-18-as repülőgép használta az AIM-9 rakétát eredménytelenül.

Érdekes adalék a témakör kapcsán egy összehasonlító amerikai elemzés, amely igaz, hogy meglehetősen régi, de a meglátásainak egy része a mai napig érvényes lehet. Michael W. Ford évtizedekkel ezelőtti tanulmányában összehasonlította a II. világháború kezdetétől kezdve a kifejezetten légiharcra és a többfeladatú harcra (vagyis légiharcra és levegő-föld csapásmérésre egyaránt) kijelölt egységek légiharc teljesítményére vonatkozó statisztikai adatokat.

Az volt az egyébként nem túl merész feltételezése, hogy a kifejezetten légiharcra felkészített egységek egész egyszerűen jobban teljesítenek a légiharcban, mint azok az egységek, amiknek többféle feladatot is el kell látniuk. Triviálisnak tűnik, és a statisztika is alátámasztotta a feltételezését. Az is bizonyos, hogy az amerikai haditengerészet F/A-18E Super Hornetje épp az egyik legtipikusabb többfeladatú vadászrepülőgép és a hajózó állomány kiképzése is ehhez a tényhez igazodik.

Nem kell tehát azonnal eltemetni az AIM-9X Sidewinder rakétákat, hiszen eddig összességében bizonyítottak a harcmezőn, még akkor is, ha most különösen meglepő volt a célpont elvétése. Vannak akik már azt is elképzelhetőnek tartják, hogy a rakéta egyszerűen “csak gyári hibás” volt (nem mintha az nem lenne elég nagy probléma), mások azt nem értik, hogy honnan ered az információ, hogy az AIM-9-nek pont a legújabb, X verziójáról van szó. Nem csodálkoznék azon sem, ha újabb konteók is megszületnének, miszerint az oroszok “málházták fel” újabb fejlesztésű önvédelmi rendszerrel a szíriai Szu-22-est (erre már történt utalás is).

Ha pedig nem így történt, akkor viszont biztos vagyok benne, hogy azóta már orosz mérnökök tucatjai vizsgálják a szíriai légierő által használ infracsapdák összetételét. De nemcsak a rakéta kudarca, hanem a médiavisszhang, pontosabban annak hiánya is furcsa. Az még talán nem meglepő, hogy “nyugaton” nem verik nagy dobra az esetet, de furcsa módon Moszkva sem csapott le a sztorira, pedig kivételesen legalább némi alapja lehetne egy kis “bezzegelő kampánynak.”

Ha tetszett az írás, akkor ne maradj le a következőről: