A budaörsi „Honvédelem Napján”, a robbanószer detektálási bemutató előtt állt mellém egy állig fekete kabátba öltözött kínai fiatalember, aki annak ellenére derekasan végigállta a tűző napon a bemutatót, hogy pont abból szinte semmit sem lehetett onnan látni. Valamikor a lövészbemutató közben mehetett el mellőlem, pedig azt viszont egészen jól lehetett onnan látni. Róla jutott eszembe az a kínai(?) csoport, amely SAO Documentary néven posztol különböző videókat Youtube-on.
Hogy miért? Mert pont olyan furcsa módon tartotta a telefonjait, mint a SAO csoport tagjai, akik turistaként utazták be Észak-Koreát, és akikről már rég írni akartam, csak elfelejtettem, de a melegen öltözött kínai fiatalemberről a hétvégén ismét eszembe jutottak.
Őszintén szólva nagy kedvelője vagyok az észak-koreai élménybeszámolóknak, amiket nyugati turisták tesznek közzé időről-időre a tartalommegosztó oldalakon. Az közismert, hogy a rezsim nyitott a szervezett turizmus előtt, amiből értékes valutabevételre tesz szert.
A látogatók többsége nyilván valóban „csak” turistáskodni akar az egyébként elzárt országban, más részük talán hírszerzési okból (is) látogatja meg Észak-Koreát (persze, ők aligha teszik közzé az információikat). Még akkor is, ha ezeket az utakat szoros felügyelet mellett szervezik az észak-koreai állami ügynökségek.
Vagyis a látogatók előre meghatározott programot látnak, kísérő nélkül pedig egyáltalán nem mozoghatnak az országban. Ebbe a „megkomponált” képben jelentett néhány éve üde színfoltot Jaka Parker, aki eredetileg indonéz diplomataként, „saját” járművel, egyedül közlekedve mutatta be Észak-Korea, de különösen Phenjan diplomaták elől nem elzárt mindennapjait.
A „nyugatiak” számára „megrendezett” kirándulásokról szóló videók évről-évre felkerültek a tartalommegosztó portálokra, de egy idő után már semmilyen érdekes információval nem szolgáltak: ugyanazok a programok és unalmas kérdések ismétlődgettek bennük. Pár hete akadtam rá az egyébként már hónapok óta elérhető SAO csatornára, ami a maga 33-35 részes videóbeszámolójával egyértelműen a legjobb észak-koreai „élménybeszámoló”, amivel valaha is találkoztam.
Egyfelől a programjuk eltért a „nyugatiaknak” szánt forgatókönyvtől, feltételezem, hogy a kínaiaknak eleve külön programokat szerveznek. Másrészt szinte minden apró mozzanat rögzítésre került. Harmadrészt, és talán ez a legfontosabb: szinte mindent megkérdeztek és szinte mindenre választ is kaptak a felvételek készítői (amik persze lehettek hamisak és valódiak egyaránt). A kérdő és kijelentő mondatok aránya különösen a „kirándulás” végén torzul el teljesen; az előbbi javára.
Ráadásul szisztematikusan építették fel a kérdéseket és helyzeteket a koreai „felügyelők” számára, szinte zseniális, ahogyan újra vissza-visszakérdeznek látszólag jelentéktelen részletekre, sakkozzák ki, hogy milyen módon és mennyiért juthatnak észak-koreai állampolgárok mobilszolgáltatáshoz, vagy épp a lehető legnagyobb természetességgel kérdezik meg a megfelelő pillanatban, hogy mennyi ideig tart és milyen feltételekkel a katonai szolgálat, milyen fejadagok jutnak a katonáknak.
Az észak-koreai sorozat persze már véget ért, mostanában Malawiból töltenek fel videókat, épp a 142. rész körül járnak. Az egész SAO Documentary „jelenség” pedig igazán zavarbaejtő: hogyan lehetséges, hogy alig pár ezren, az újabb afrikai beszámlókat alig pár tucatnyian (az utolsót három hét alatt mindössze 89-en!) látták ezeket a zseniális beszámolókat (angolul feliratozva vannak)?
Egyáltalán, miért és hogyan kerültek fel a Youtube-ra? Hogyan lehet, hogy ennyire nem számít számukra a nyilván elképesztően sok munkát igénylő videóik nézettsége? Miért nem hirdetik, propagálják, látszólag még az ismerőseik körében sem? Ráadásul ezt a platformot Kínából úgysem érik el a kínaiak (megnéztem a Youkut is, de ott nem találtam rá a videóikra). Furcsa.
Borítókép: wikipedia.org/Prince Roy
A cikkhez ITT lehet hozzászólni. Ha tetszett, ne maradj le a következőről:
