A Brexit már 2014-ben eldőlt?

Brexit

Sokan, sokféle magyarázatot adtak a Brexitre, azonban gyorsan belátható, hogy a legjobb esetben is csak tüneteket sikerült eddig bemutatni, a kórelőzmény pedig úgy tűnik, hogy senkit sem érdekel igazán. A Facebook szintű hulladék-kommunikáció alapján világos: az Egyesült Királyság azért lép ki az Európai Unióból, mert a “vidéki nyuggerek” nyilvánvalóan szűklátókörű véleménye szerint az unión kívül minden probléma megoldódik majd. A magyar kormány természetesen készült egy alternatív magyarázattal is, miszerint az EU migránspolitikája tehet mindenről.

A magam részéről úgy gondolom, hogy az Egyesült Királyság azért lépett ki az Európai Unióból, mert a politikai elit ki akart lépni. Lehet, hogy nem feltétlenül most és nem feltétlenül az integráció ezen fázisában, de előbb-utóbb. Szerintem ugyanis a brit kormány, ha valóban mindent megtett volna a bentmaradásért, akkor az nem maradhatott volna eredmény nélkül.

Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a közvélekedés és hangulat irányításában természetesen szerepe lehetett a migránsoknak, legyen szó gazdasági migránsokról vagy épp szíriai menekültekről, de a folyamatokat igazából a politikai elit irányította, amely a véleményem szerint egy nagyon szoros Bremain eredményben (utolsó utáni zsarolási érdekérvényesítési kísérletek egy lazább EU-koncepció irányába) volt leginkább érdekelt, eshetőlegesen, de igenis számolva a Brexit kissé más irányú, de jóval gyorsabb forgatókönyvével.

Az Egyesült Királyság ugyanis közismerten egy lazább, a nemzeti érdekeket jobban előtérben tartó EU fenntartásában volt érdekelt, és a Brexit-el – a maga részéről – pont ezt fogja kapni. Komoly izmozások árán ugyanis, valamilyen (vélhetően szoros) együttműködés így is, úgy is meg fog maradni az UK és az EU között. Biztosan az is sokaknak feltűnt, hogy az EU egyből keménykedő üzemmódba váltott, és egyáltalán nem úgy tűnik, hogy Juncker krokodilkönnyes szemmel próbálná maradásra bírni a briteket. Brüsszel ugyanis gyors szakításra rendezkedne be.

Ha viszont az EU-nak gyors válasza van a kérdésekre, akkor az nem jelenthet mást, minthogy nagyon is volt Brexit-forgatókönyv. Főleg Jean-Claude “ha már így alakult, nagyon fontos a gyors és fájdalommentes kiválás” Juncker fiókjában. Az okok keresése kapcsán az európai közvéleményt sajnos messze elkerülik az uniós szintű politikai játszmák hírei, pedig azok mintapéldája lehetne Juncker megválasztása. Ha a Brexit egy folyamat volt, akkor annak ő és Cameron is csak a katalizátora lehetett.

Cameron 2014-ben ugyanis nem támogatta Juncker kinevezését az Európai Bizottság vezetésére, és belpolitikai okokból, különösen pártja euroszkeptikus csoportjának nyomása miatt ezt a véleményét akkor is fent kellett tartania, amikor a tagállamok között majdnem egyedül maradt ezzel a véleményével. Persze ettől függetlenül is meg volt győződve arról, hogy Juncker alkalmatlan a pozíciójának a betöltésére.

Juncker megválasztása ráadásul egy uniós hatalmi játszma keretei között zajlott, amely az EU egyik legfontosabb vezetőjének a megválasztásának mechanizmusáról szólt. Az Európai Tanács helyett végül az Európai Parlament döntött ugyanis arról, hogy az Egyesült Királyság és Magyarország ellenzése ellenére Juncker legyen az Európai Bizottság elnöke.

A legtöbb elemző egyértelműen úgy látta, hogy Juncker egy mélyebb integrációban gondolkodott és kiállt az EU hatalmának kiterjesztése mellett, míg Cameron “hangot adott egyre növekvő elégedetlenségének az egyre inkább központosított hatalmú Unió kapcsán általánosságban és az Európai Bizottsággal kapcsolatban külön is.” Jól mutatja Cameron szemléletét ez a 2013-as The Guardian cikk.

Juncker megválasztásának és politikájának legalább részbeni támogatásának feltétele a Népszava cikke szerint az lett volna a britek részétől, hogy befolyásos pozíciót kapjanak az Európai Bizottságban: Juncker általános helyettese brit legyen, aki a belső piaci és versenyjogi ügyekért feleljen.

Csakhogy 2014-ben a holland Frans Timmermans lett az első helyettes, a belső piacot a lengyel Elżbieta Bieńkowska, a versenypolitikát pedig a dán Margrethe Vestager kapta. Az EU-ból egyébként is kifelé kacsintgató Egyesült Királyság 2014-ben tehát elsöprő politikai vereséget szenvedett az uniós szinteken, miközben az EU jövőjéről is alapvetően más elképzelésük volt.

Bármennyire is ésszerűtlennek tűnik is a Brexit, nyilvánvalóan fel kellett tennie a brit politikai elitnek a kérdést: ha az integrációt tovább mélyítő EU-t megalapozó, kritikus időszakban sem tudnak érdemi politikai befolyást gyakorolni arra, hogy miként nézzen ki az EU első sebessége, akkor a szorosabb együttműködésben egyébként sem érdekelt, nettó befizető  Egyesült Királyság számára előbb, vagy utóbb terhes lehet az EU tagság.

Azt, hogy ez áldozatokkal fog járni, pontosan tudták. Miközben ugyanis a sajtó szenzációként számol be Skócia esetleges kilépéséről, addig a valóságban ezzel mindig is számoltak a brit döntéshozók. A Skót Nemzeti Párt már a referendumról való döntés pillanatában elítélte a népszavazás kiírását, “mondván a skótok többsége nem akar kilépni az EU-ból, ezért ha a népszavazáson az uniós tagság megszüntetésére szavazna Nagy-Britannia lakossága, Skóciának lehetőséget kellene adni, hogy saját referendumot tartson az Egyesült Királyságból való kiszakadásról.” A párt egyértelműen figyelmeztetett: Nagy-Britannia kilépése az EU-ból a szigetország szétszakadását vonná maga után.

Brexit

Vajon mióta létezik a Brexit szó? (Forrás: Google Trends)

Hogy igazam van-e érdemes megnézni, hogy mióta regisztrálja a Google a “Brexit” keresőszót. A dátum 2013 januárja, épp, mint a fent már idézett The Guardian cikk megjelenési időpontja. Azt követően pedig folyamatosan nőtt a Brexit utáni érdeklődés, már akkor is, amikor a menekültkérdésnek nyoma sem volt.

A Brexit tehát azóta a pakliban volt, a kérdés csak az maradt, hogy kihúzzák-e ezt a lapot a brit választók. Ők pedig döntöttek. Természetesen nem állítom, hogy pusztán erre vezethető vissza a Brexit jelensége, de a tünetek egyik kiváltó oka bizonyosan az EU jövőjéről alkotott kép különbözősége, Juncker és Cameron személyes ellentéte és az Egyesült Királyság uniós szintű politikai veresége lehetett.

Ha tetszett az írás, akkor ne maradj le a következőről: