Trump választási kampányának meghatározó elemei voltak az amerikai atomfegyverekkel kapcsolatos kijelentései, melyek nemegyszer komolytalan és veszélyes nyilatkozatoknak tűntek. Ettől függetlenül kétségtelen, hogy miközben az amerikai atomfegyver-arzenálban – látszólag – csak apróbb kiigazítások történtek, a háttérben mégis egy új világrend képe bontakozik ki. Hogy ezt a világrendet – jelen pillanatban – milyen mértékben és még inkább, milyen irányban alakítja Trump, az egy alapvető fontosságú kérdés. És bár a Twitter üzenetek mögé szinte lehetetlen belátni, most mégis erre tennék kísérletet.
Paradox módon, miközben Moszkva az emberiséget bőven kipusztítani képes atomfegyver-arzenálját csiszolgatja az egyébként is hatalmas erejű interkontinentális rakéták, mint például az RS-28 Sarmat továbbfejlesztésével, addig a legfontosabb változásokat talán egy olyan atombomba hozhatja el, ami épp ellenkezőleg, a lehető legkisebb, de mégis, a lehető legpontosabb pusztítást eredményezi. A jelenleg is tesztelés alatt álló, új atombomba variáns bemutatása előtt azonban érdemes egy kicsit megnézni egy korábbi fejlesztést, a B61-11-es atombombát is.
Senkit nem szeretnék unalmas technikai paraméterekkel untatni, ezért csak annyit írnék erről, hogy az Amerikai Egyesült Államok valamikor 1993 környékén kezdte el az egészen az 1960-as évekig visszanyúló alapokon nyugvó, B61 jelű atombomba továbbfejlesztését. Az elvárás lényegében az volt, hogy egy olyan taktikai atomfegyvert hozzanak létre a B61-es bázisán, amely képes a föld alatti, erősen védett bunkereket is megsemmisíteni.
Ez a fegyver tehát nem nevezhető „tipikus” tömegpusztító fegyvernek olyan értelemben, hogy a kifejlesztésekor a cél kifejezetten az volt, hogy ne a robbanás mértéke legyen hatalmas, hanem az általa okozott föld alatti károk legyenek maximálisak. A B61-es bombák ezért jelenleg 0,3 és 340 kt között változtatható erejű robbanófejjel rendelkeznek, vagyis kifejezetten kis hatóerejű atombombának számítanak, már amennyire ez egy atomfegyver esetében értelmezhető. Összehasonlításként: a már említett RS-28 Sarmat maximum 50 Mt hatóerejű robbanófejjet hordozhat (1000 kt = 1 Mt).
A viszonylag kis hatóerő általában is jellemző a taktikai atomfegyverekre, amik ugyan rendkívül súlyos környezeti károkat okoznak, de igyekeznek azokat a lehető legpontosabban és legkoncentráltabban, jellemzően erősen védett katonai célpontokra koncentrálni. Ahogy azt már említettem, az új B61 variáns, a B61-11 feladata tehát az erős védelemmel rendelkező, földalatti katonai létesítmények elpusztítása lett, méghozzá a robbanást követő lökéshullámmal, amely földrengésszerű hullámokat gerjesztve fejti ki romboló hatását.
A B61-11 pedig az egyik leghatékonyabb ilyen fegyverré vált, aminek felhasználását néhány évvel később egészen biztosan megfontolta az Amerikai Egyesült Államok, amikor felmerült annak a lehetősége, hogy a 2001. szeptember 11-i támadásokat követően épp egy ilyen fegyvert vessenek be az afganisztáni hegyekbe vájt bunkerek ellen. Azt feltételezték ugyanis, hogy Oszama Bin Laden terrorcsoportja is atomfegyver birtokába jutott. Utólag sejteni lehet, hogy mindez nem volt túl megalapozott vád (illetve, ha igaz volt, akkor atomfegyver bevetése nélkül is sikerült megoldást találni), azonban most nem a feltételezés valóságtartalma a fontos, hanem az, hogy a B61-11-et végül nem vetették be.
Talán véletlen, talán nem, mindössze egy évvel később egy Robust Nuclear Earth Penetrator (RNEP) fantázianevű projektet indítottak kifejezetten annak a kutatására, hogy hogyan lenne lehetséges egy a B61-11-nél is mélyebbre hatoló és ezáltal még hatékonyabb atomfegyvert kifejleszteni. A százmilliókat felemésztő kutatások évekig zajlottak, de végül nem jött létre újabb B61 modifikáció, vagy új atomfegyver. Mindazonáltal nem kizárt, hogy a tanulmányok egy része mégis hasznosításra került a későbbi projektekben. Az viszont biztos, hogy az RNEP programot 2007-re lezárták. Közben egyes kutatók erősen bírálták a program képességeit egy esetleges iráni bevetés kapcsán, amit végül a 2008 végén már többé-kevésbé aktívnak tekinthető Stuxnet számítógépes vírus lehetetlenített el.
2007-ben viszont egy másik projekt szerepelt az éves kongresszusi jelentésben, már konkrétan a B61-es taktikai atomfegyverekkel összefüggésben. Egyértelművé vált ugyanis, hogy a jelenleg hadrendben álló robbanófejek 10-15 éven belül kritikus közeli állapotba kerülhetnek, szükség lesz ezért a felújításukra, ami egyben jelentősen kitolhatná az élettartalmukat is. Ennek a programnak a része lett a B61 LEP (Life Extension Program) projekt, amivel a tervek szerint a B61-3,-4,-7 és -10 variánsokat is leválthatják majd. A tényleges fejlesztési fázisba 2012-ben lépő, jelenleg is futó és immáron B61-12 elnevezésű program nemcsak a robbanófej élettartamát növeli meg, hanem a Boeing új farokrészt is tervezett a bombához, amely minden korábbinál pontosabb találatot eredményezett.
A tesztek során egyébként kipróbálták a földfelszín alá történő behatolást is, de – állítólag – mindez nem jelenti a B61-11 taktikai szerepének átvételét. Ennél fontosabb, hogy a B61-12 programnak nemcsak az eredményei, hanem a költségei is óriásivá váltak, elérve, majd meghaladva a 10 milliárd dollárt is. 2010-ben Jon Kyl republikánus szenátor azt emelte ki a költségekkel kapcsolatban egy, a Wikileaks-en található email alapján, hogy a program szorosan összefügg az amerikai nukleáris fegyveripar átfogó modernizálásával, amelyre viszont mindenképp szükség van.
De vajon miért ilyen fontos – politikai értelemben – épp az egyik legkisebb hatóerejű atomfegyver, mint amilyen a B61-es? Erre első ránézésre evidens a válasz: azért, mert ez az a fegyver, amit a Amerikai Egyesült Államok, a különböző NATO-tagok területén tárol, egyedi megállapodások alapján, a Nuclear sharing elnevezésű programban.
Ebben a programban jelenleg Belgium, Németország, Hollandia, Olaszország és Törökország vesz részt, hat bázison, összesen 160-240 B61-es bombát tárolva. A projekt megítélése azonban szinte minden fogadó államban megosztott. Németország már többször komolyan fontolóra vette a program felmondását, amire talán jelenleg is akadna politikai szándék. Belgiumból is indult ilyen kezdeményezés és az olasz közvélemény sem egységes a projekt kapcsán. A török helyzetet pedig szinte lehetetlen megítélni. Az saját atomfegyverrel is rendelkező Egyesült Királyság 2008-ban lépett ki a programból.
Mindez nem a véletlen műve, ugyanis bármilyen meglepő, de katonai stratégia tekintetében nem igazán körvonalazódik, hogy pontosan mire is használnák ezeket a fegyvereket, leszámítva, hogy a teljes kivonás nyilvánvalóan „tárgyalási” alap lehet. A témáról Péczeli Anna írt pár éve egy elemzést. A hidegháborút követően ugyanis nem sikerült érdemi katonai-stratégiai terveket megfogalmazni a bevetésüket illetően. Eközben Oroszország nagyságrendekkel több taktikai atombombával rendelkezik, amivel szemben aligha jelent bármiféle elrettentő erőt ez a néhány tucat atomfegyver.
Ráadásul Oroszország részéről valódi stratégiai koncepció létezik a taktikai atomfegyverek felhasználására, egy katonai konfliktus esetére. Az Európában tárolt, amerikai atomfegyverek esetében viszont aligha sikerült konszenzust kialakítani egy esetleges bevetéssel kapcsolatban, miközben a korábbi potenciális célpontok, mint Irán és Szíria helyzete és megítélése is gyökeresen megváltozott. Geopolitikai szerepük, mint stratégiai együttműködés, közös felelősségvállalás persze ettől függetlenül még lehet.
Az Európában tárolt bombákat egyébként amerikai személyzet őrzi, védelmük pedig a lehető legmagasabb szinten biztosított. Egyes amerikai elemzők korábban bírálták a programot, miszerint a bázisok védelme nem mérhető össze a honi védelmi szinttel, azonban a helyzet állítólag sokat javult az utóbbi években. Nemcsak a fegyvereket, hanem a felhasználásukhoz szükséges kódokat is amerikai katonák őrzik, míg az infrastruktúra fenntartása, a bomba célba juttatása, és az ehhez szükséges pilótaállomány biztosítása már a fogadó állam feladata.
A célba juttatás azonban eddig is kétséges volt, és nem pusztán a katonai stratégia hiánya miatt. Bizonyos, hogy volt olyan időszak, amikor a kijelölt török katonai bázison nem volt olyan repülőeszköz, amivel a bombák bevethetőek lettek volna. A múltbélinél még érdekesebb viszont az a helyzet, ami a közeljövőben fog előállni. A hihetetlenül magas összegből felújított B61-12-es bombát, aminek eddigi a legfontosabb feladata tehát épp az európai Nuclear sharing programban való részvétel volt, a jelenleg hadrendben álló európai repülőgépek nem tudják célba juttatni.
A B61-12 ugyanis jelenleg sem az F-16 régebbi változataival, sem a német csapásmérő erőt képviselő Panavia Tornado repülőgépekkel nem kompatibilis (míg a korábbi B61 verziók igen). Nyilván, a 2020-as évekig bőven kifutó B61-12 felújítással párhuzamosan lehetőség lenne esetleg a kompatibilitás megoldására, de erre a legkevésbé sem biztos, hogy valóban sor fog kerülni. Másrészről persze az amerikai fél nyilvánvalóan ajánlani fogja a fegyvert hordozni képes F-35 vadászbombázóját az érintett országoknak. Belgium és Németország azonban még nem jelezte az érdeklődését.
Olaszország, Hollandia és Törökország viszont szinte egészen biztosan hadrendbe állít majd F-35-ös repülőgépeket, így a sajátos „árukapcsolás” – legalább részben – sikeresnek mondható. Trump kijelentéseit árnyalva azonban lehet, hogy a B61-12 nem csak az európai szövetségesekhez kerülhet majd. A fegyver tökéletesen illeszkedhet például az észak-koreai atomprogram által leginkább veszélyeztetett Japán és Dél-Korea stratégiai terveibe.
Trump persze saját atomfegyverről beszélt, ami meglehetősen valószínűtlen lehetőségnek tűnik, nem csoda a nemzetközi méretű felháborodás a kijelentései nyomán. Azonban, ha mindössze „tárgyalási” alapnak szánja a botrányos kijelentéseket, akkor a B61-12-es „Nuclear sharing-szerű” állomásoztatása egyáltalán nem tűnik lehetetlennek. Legalábbis semmivel sem irracionálisabb, mint amerikai taktikai atomfegyvereket tárolni hordozóeszköz, potenciális cél, valamint katonai stratégiai terv nélkül Európában. Ráadásul az Amerikai Egyesült Államok ázsiai partnerei már be is jelentkeztek az F-35-ös repülőgépek megvásárlására. A japán üzlet megkötésre került, de Dél-Korea is a potenciális vásárlók között van.
Ez persze nem jelenti azt, hogy a B61-12-es atombombák Japánba vagy Dél-Koreába telepítése különösebben megnyugtató esemény lenne. A B61-12 ugyanis pont azért olyan félelmetes atomfegyver, mert annyira kis hatóerejű és hatékony, hogy nem volt még ilyen komoly lehetőség atomfegyverek tényleges bevetésére, legalábbis a kubai rakétaválság lezárása óta.
Másik oldalról kevés „alkalmasabb” indok lehet a közeljövőben egy ilyen atomfegyver alkalmazására, mint egy, az észak-koreai atomprogramra mért, megelőző csapás. Épp ezért tartják ezt a fegyvert bizonyos elemzők a legveszélyesebb atomfegyverek egyikének. Ha pedig egyszer valóban bevetik, akkor minden további atomfegyver alkalmazás relativizálódhat, vélhetően újabb fegyverkezési és védelmi versenyt generálva.
A taktikai atomfegyverek bevetésének lehetőségét egyesek annyira valószínűnek és reálisnak tartják, hogy szinte minden jelentősebb katonai konfliktusban megpróbálnak bizonyítékot találni az eddigi alkalmazásukra. Így történt ez Szíriában és Ukrajnában is, pedig egyértelmű, hogy ilyen fegyver bevetésére eddig nem került sor. Azonban az Amerikai Egyesült Államok számára akkor is fontos lehet a B61-12-es bombák Japánban, vagy épp Dél-Koreában való tárolása, ha azok egyébként a jövőben sem kerülnek bevetésre Észak-Korea ellen. Gyakorlatilag nincs ugyanis ennél jobb „lehetőség” arra, hogy Kína közvetlen közelébe amerikai taktikai atomfegyverek kerülhessenek.
Visszatérve a B61-12-höz: a fejlesztés a sok kérdőjel ellenére is jól jól halad, több fontos teszt lezajlott már az utóbbi két évben. Az első repülési tesztre 2015. július 01-én került sor a Tonopah-i központban, október 20-án pedig már a harmadiknál jártak. A próbarepülések és bombázások sikerrel jártak, így a fejlesztést koordináló NNSA 2016. augusztus 01-én lényegében készre jelentette a fejlesztés jelen fázisát, 2020-ra pedig a gyártás megkezdését ígérik. Az elemzők – talán nem meglepő módon – épp 2020-ra várják az észak-koreai atomprogram kiteljesedését.
Azt is látni kell, hogy B61-12-es kifejlesztéséhez vezető folyamat valamikor 2007 körül indult, miközben lényegében „csak” egy apró módosítás történt, egy már évtizedek óta létező atomfegyver tekintetében. A program valódi eredményei pedig valamikor 2020 környékére várhatóak. Ezzel pedig azt szeretném jelezni, hogy a Trump kommunikáció jelenleg inkább követi, semmint alakítja az amerikai atomprogram és stratégia állását, bár kétség kívül „sajátos” Twitter-üzenetekbe foglalt formában és tartalommal. Az pedig, hogy a dél-koreai és japán állomásoztatás lehetősége mennyire nem új keletű, jól mutatja, hogy ennek a lehetőségét már Trump színre lépése előtt egy évvel is emlegették.
Más kérdés, hogy úgy tűnik, hogy Trump máris változtatásokat szeretne a nukleáris fegyverkezési projektekben érintett NNSA élén. A legfrissebb hírek szerint Trump jó néven venné a vezetők távozását, ami mindenképp arra utal, hogy a nukleáris fegyverkezési program kapcsán más elképzelései lehetnek, mint az Obama adminisztrációnak, vagy esetleg elégedetlen a projektek eredményeivel. Az eddigi nyilatkozatok azonban a véleményem szerint még nem Trump valódi nukleáris fegyverkezési programját jelölik, arra szerintem még várni kell.
Ha tetszett, ne maradj le a következőről:
